Kövess minket 
-on és 
-en!
Április negyedike, vagy ahogyan az 1945 után kiépülő kommunista diktatúra kánonjában szerepelt, a felszabadulás, nem csak a pártállam piros betűs ünnepének, hanem négy évtizeden át a rendszer legfontosabb legitimációs pontjának számított, és nem véletlenül.
Az országot 1945 tavaszán megszálló Vörös Hadsereg állandósult jelenléte nélkül ugyanis aligha épülhetett volna ki, és főként, aligha maradhatott volna fenn tartósan a szovjet típusú pártállami rendszer Magyarországon. A kommunista ikonosztáz tömjénfüstbe burkolt legfontosabb ünnepnapján akad azonban egy pötty: 1945 április 4-én, a „felszabadulás napján”, az ország északnyugati szegletében még javában zajlottak az elkeseredett harcok a fanatikusan védekező német egységek, valamint a Vörös Hadsereg alakulatai között.
Versenyfutás a roskadozó Nagynémet Birodalom árnyékában
1945 kora tavaszán már nem volt kérdéses, hogy Németország vereséget szenvedett, és a hatodik évébe lépett háború heteken, de legfeljebb egy-két hónapon belül véget ér az európai hadszíntéren.
A második világháború végnapjaiban sajátos „néma” versenyfutás bontakozott ki az angolszász szövetséges nagyhatalmak valamint a Szovjetunió között abban, hogy vajon kinek sikerül nagyobb szeletet kihasítania az összeomlás szélén álló Nagynémet Birodalomból, a német területek minél gyorsabb katonai megszállásával.
A Vörös Hadsereg alakulatai 1944. szeptember végén már az ország trianoni határain belül álltak
Noha az 1945 februári jaltai konferencián a szövetséges nagyhatalmak főbb vonalaiban már megegyeztek Európa háború utáni felosztásáról és a szovjet, valamint a nyugati befolyási övezet határainak kijelölésében is konszenzusra jutottak, a ravasz Sztálin – kihasználva az amerikai elnök és a brit miniszterelnök között feszülő ellentéteket – azon mesterkedett, hogy a megállapodás „nagyvonalú” értelmezésével a lehető legtöbb területet szerezze meg a Szovjetunió javára.
1945. márciusában Georgij K. Zsukov marsall 1. belorusz frontja, valamint Ivan Konyev marsall 1. ukrán frontja felsorakozott az Odera vonalára, hogy megindítsák a Nagynémet Birodalom fővárosa, Berlin, bolsevista zsargon szerint „a fasiszta fenevad odúja” elleni utolsó nagy rohamot.
|
|
|
|
|
|
Sztálin azt remélte, hogy Budapestet néhány nap alatt elfoglalják
Délen azonban nem Sztálin elképzelései szerint alakultak a hadi események.
Sztálin azt hitte, öt nap alatt elfoglalja Budapestet
Románia 1944. augusztus 23-i árulása megnyitotta az utat a Vörös Hadsereg előtt Magyarország illetve Ausztria felé, és szeptember végén a szovjet magasabb egységek már az ország trianoni határain belül jártak, de a magyarországi hadműveletek Sztálin várakozásával szemben, mégis csúnyán elakadtak.
Miután Horthy Miklós kormányzó 1944. október 15-i kiugrási kísérlete kudarcba fulladt, Szálasi Ferenc nyilaskeresztes kormánya jutott hatalomra, és ezzel az ország még német-magyar kézen lévő területei az európai erők szívós utóvédharcainak színterévé váltak.
A Vörös Hadseregnek 1944 október végén nem sikerült Budapestet menetből bevennie, Adolf Hitler pedig erődnek (Festung) nyilvánította a magyar fővárost, amit a végsőkig tartani kell.
Német pánélos alakulat vonul fel a Dunántúlon, a "Tavaszi ébredés" hadművelet idején
Miután a Vörös Hadsereg nem tudta menetből elfoglalni Budapestet, a Sztavkában (a szovjet haderő főparancsnokságán) komoly vita alakult ki.
Sztálin eleinte hajlott rá, hogy Budapestet egyszerűen csak zárják körül, a főerők pedig nyomuljanak tovább az osztrák határ irányába, hogy minél előbb betörhessenek Dél-Németországba.
|
|
|
|
|
|
Később azonban hagyta magát meggyőzni Budapest elfoglalásáról, azt remélve, hogy a magyar fővárost 5-6 nap alatt beveszik a Vörös Hadsereg ostromra felvonultatott magasabb egységei.
Budapest 1944. december 25-én elkezdett ostroma azonban csak 1945. február 13-án ért véget, jelentős szovjet erőket kötve le ezzel hosszú időre.
Josef (Sepp) Dietrich Oberstgruppenführer (balra) a 6. SS-páncéloshadsereg parancsnoka
Sztálin mérgelődik, az amerikaiak pedig sebesen közelednek Ausztriához, de Budapest ostromának befejeződésével sem nyílt meg azonnal a Vörös Hadsereg előtt az út a Nagynémet Birodalom délkeleti határához, mert a Führer elhatározta, hogy a zalai olajmezők, a birodalom utolsó kőolajtartalékainak megtartása céljából offenzívát indít a Dunántúlon.
A németek még bevethető utolsó páncélos tartalékai, köztük az ardenneki áttörésben is komoly szerepet játszott 6. SS-páncéloshadsereg átcsoportosításával, 1945. március 6-án elindította a második világháború történetének utolsó német offenzíváját, a „Tavaszi ébredés” (Unternhemen Frühlingsherwachen) fedőnevű hadműveletet.
Visszavonuló német páncélos alakulat valahol a Dunántúlon, a Tavaszi ébredés hadművelet összeomlása után, 1945. március végén
A kezdeti sikerek után a német ellentámadás másfél hét alatt összeomlott. Március 16-án a 3. ukrán front volt soron: a négy-ötszörös túlerőben lévő szovjet hadseregcsoport elsöprő erejű támadást indított a defenzívába szorult Wehrmacht és Waffen-SS alakulatok ellen, aminek a németek Dunántúlról való teljes kiszorítása, és Bécs elfoglalása volt a legfőbb hadászati célja.
Sztálin, a moszkvai főparancsnokság feje, roppant bosszús volt a magyarországi harcok általa nem várt rendkívüli elhúzódása miatt.
|
|
|
|
|
|
Sztálint igen aggasztotta a az amerikai-angol csapatok gyors előretörése, különösen George Patton tábornok ( a képen középen balra) hadseregcsoportjának Bajorország és Ausztria felé történt sebes előrenyomulása
A bosszúságot csak tetézte, hogy a nyugatról előretörő amerikai csapatok rendkívül sebesen közeledtek Bajorország, illetve Nyugat-Ausztria határaihoz, ezért sürgősen tenni kellett valamit.
A „gazda” szabta határidőt illett véres komolyan venni
Mindezekre figyelemmel Sztálin, aki nagy előszeretettel szabott határidőket a tábornokainak, megüzente Fjodor Tolbuhin marsallnak, a 3. ukrán front parancsnokának, hogy a dunántúli hadműveleteket legkésőbb 1945. április 4-ig be kell fejezni, és az utolsó német katonát is ki kell szorítani addig Magyarország területéről.
Fjodor Tolbuhin marsall, a 3. ukrán front parancsnoka
A „gazda” által szabott határidőket pedig – attól függetlenül, hogy azok mennyire voltak megalapozottak –, minden katonai vezetőnek illett véres komolyan vennie.
Kihasználva a megvert és visszavonulóban lévő német seregtestek demoralizáltságát, Tolbuhin magasabb egységei ez alkalommal könnyebben vették az akadályokat.
A „Tavaszi ébredés” hadművelet összeomlása után felgyorsult a demoralizálódott német alakulatok kiszorítása a Dunántúlról
A szovjet csapatok március 22-én bevették Székesfehérvárt, március 31-éig pedig Kőszeget, Szombathelyet valamint Sopront is; a Vörös Hadsereg április elsejére így teljes szélességében felvonulhatott az osztrák, azaz az akkor még birodalmi határra.
|
|
|
|
|
|
Itt azonban a szovjet egységek nem várt nehézséggel szembesültek, mert a Nemesmedves és Rábafüzes térségében kiépített úgynevezett birodalmi védőállás sáncain fanatikusan védekező német alakulatokkal találták szembe magukat.
Visszavonuló német gépesített egység a Dunántúlon, 1945 márciusában
Noha ezek értelemszerűen nem voltak alkalmasak a 2. ukrán front gőzhengerszerűen előrenyomuló magasabb egységeinek feltartóztatására, arra mégis elégségesnek bizonyultak, hogy nem várt csatározásokra kényszerítették a Vörös Hadsereg egységeit, ez pedig időveszteséggel járt, ami viszont Tolbuhin számára a Moszkvából árgus szemekkel figyelő „gazda”, Sztálin által szabott határidő túllépésének rémképével fenyegetett.
Tragikomikus tanyasi csetepatékban születik meg a felszabadulás mítosza
A váltakozó intenzitással zajló és Tolbuhin marsall számára rendkívül idegesítő határ összecsapások során, 1945. április 4-én egy szovjet alegységnek sikerült benyomulnia a térképeken „utolsó” magyar településként feltüntetett Nemesmedves alvégére, ahol elfoglaltak egy utcát.
Churchill és Sztálin. A szovjet diktátor nem bízott nyugati szövetségeseiben
A hírtől határtalanul megkönnyebbült Tolbuhin – meg sem várva a nemesmedvesi ütközet végkimenetelét – azon melegében táviratot fogalmazott meg a Sztavkának, amelyben eufórikus hangnemben bejelentette, hogy sikeresen végrehajtotta „Sztálin elvtárs parancsát”, és az „utolsó fasisztát” is kiverték az ország területéről.
A „fasiszták” azonban valószínűleg nem szereztek tudomást Tolbuhin táviratáról, mert továbbra is makacsul kitartottak, vehemensen védelmezve minden egyes nemesmedvesi csűrt vagy egyéb fedezéket.
Egyes német alegységek még április negyedike után is a Nemesmedves környéki tanyákon vívtak kisebb-nagyobb csetepatékat az oroszokkal
|
|
|
|
|
|
Ezért a „felszabadulás” után még kilenc napig tartó, hullámzó, váltakozó intenzitású csetepaték sorozata bontakozott ki Nemesmedves térségében. A rendelkezésre álló történeti források szerint a közigazgatásilag Nemesmedveshez tartozó Magyarbüks területéről csak 1945. április 11-én sikerült kiszorítani a németeket, akik a környező majorokba fészkelték be magukat, és még további két napig vívták az elkeseredett küzdelmet.
Német páncélos a nyugat-Dunántúlon 1945 márciusának végén
A legfrissebb kutatások szerint a legutolsó német alegységet csak április 13-án szorították ki a közigazgatásilag még Magyarországhoz tartozó Kapuy-major területéről, Pinkamindszent környékén.
Tolbuhin marsallnak azonban emiatt már nem kellett aggódnia, mert a Kapuy-majorig még a „gazda” éles szemei sem láttak el Moszkvából.
Mindenesetre, az 1945 utáni hivatalos kánontól eltérően történelmi tény, hogy az utolsó német alakulatok nem április 4-én, a „felszabadulás napján”, hanem csak április 13-án hagyták el Magyarország területét.
Tolbuhin Sztálin által jóváhagyott jelentésének hitelességét azonban ki merte volna megkérdőjelezni a diktatúra évtizedeiben?
