Kövess minket 
-on és 
-en!
Elképesztő pénzt költött és ezreket internált a magyar kommunista vezetés, hogy a jugoszláv határon kiépítse a „magyar Maginot-vonalat”. Nem volt semmi értelme.
A második világháború után nemhogy megnyugodtak volna a kedélyek, a kommunista táboron belül egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a „nemzetközi helyzet fokozódik”. Miután Sztálin kitagadta Titót, Jugoszlávia különutas vezetőjét, a szovjet és a magyar hadvezetés számára is egyértelműnek tűnt, hogy a harmadik világháború egyik első offenzívája Magyarország déli határain keresztül indul majd a béketábor ellen.
Hazánkban pedig megindult a készülődés. Miközben a haderő létszámát 435 ezer főre emelték, megkezdődött a „magyar Maginot-vonal” építése is 1951-ben. A 625 kilométer hosszú magyar-jugoszláv határt lezárták, majd több száz kilométeren drótakadályokat, betonbunkereket, magasfigyelőket, gyalogsági és harckocsik ellen való aknákat telepítettek.
Az építkezés 1955-ig folyt, soha nem készült el teljesen, az állam így is hétmilliárd forintot ölt bele, a háború után lábadozó ország bevételeinek jelentős részét. Ráadásul már építése pillanatába annyira elavult volt, hogy esélytelen lett volna segítségével megállítani egy esetleges jugoszláv támadást.
A legszomorúbb azonban, hogy az összesen 9000 négyzetkilométert és háromszázezer embert érintő határzár ezrek személyes tragédiájához vezetett. 1950 nyarán, egyetlen éjszaka alatt csaknem 2000 főt – korra, nemre és egészségi állapotra való tekintet nélkül – hurcolt el az ÁVH a rendőrség segítségével a Jugoszláviához közeli településekről. Előbb gyűjtőállomásokra vitték őket, majd lezárt vagonban az ország belsejében lévő zárt táborokba – olvasható a Magyar Nemzeti Levéltár honlapján.
A hivatalosan telepeseknek nevezett embereknek mindenüket hátra kellett hagyniuk, bírói ítélet nélkül internálták, majd különösen kegyetlen körülmények között fogva tartva munkatáborokban dolgoztatták őket. Miért? Mert Rákosiék szemében ők megbízhatatlan elemek, reakciósok, az államrend ellenségei voltak. Vagyis nagygazdák, kispolgárok, értelmiségiek, jugoszláv kapcsolatokkal rendelkezők és a rendszer kritikusai.
Az ÁVH és a párt helyi vezetői jelölték ki az internálandókat, akiket nem ritkán személyes bosszú és rosszindulat vezérelt. A magyar–jugoszláv határ közeléből 1950 és 1952 között megközelítőleg 3500, 16 éven felüli személyt telepítettek ki.
|
|
|
|
|
|
A megpróbáltatások 1953 nyarától enyhültek; a táborokat felszámolták, de az elhurcoltak évekig nem térhettek vissza eredeti lakóhelyükre. Sőt, sok esetben el sem hagyhatták a lakóhelyükül kijelölt települést sem. Ingatlanjaikat, vagyontárgyaikat nem kapták vissza, többnyire csak alacsony képzettséget igénylő munkát láthattak el.
Sztálin 1953-as halálával némiképp normalizálódtak a magyar-jugoszláv kapcsolatok, 1955 nyarán pedig le is álltak az építkezéssel – ekkorra a tervezett objektumok mintegy 40 százaléka készült el. Októberben pedig megkezdődött a bontás…
