Kövess minket 
-on és 
-en!
Bejárta a hazai szélsőjobbos berkeket is, de nemzetközileg is vetett némi hullámokat a közegen belül, hogy az Azov ezred küldöttsége Izraelben járt, és láthatólag szívélyes fogadtatásban volt részük.
Ahogy szintén az elmúlt napokban kerültek ki azok a képsorok, ahol az Azov ezred katonái olyan külsőségek között, olyan ősi rítusokat megidéző módon búcsúznak elesett bajtársaiktól, hogy valószínűleg nem létezik valódi jobboldali gondolkodású ember, aki nem elismerően csettint, amint a sötétben a fáklyás katonák végtelen sora, és a világítógránátok lassan aláhulló fénye, és a halott hősöket a túlvilágra kísérő viking hajót elemésztő tűz látványa tárul elénk.
De, mégis melyik az igazi Azov?
Először is le kell szögezni, hogy ez az alakulat (is) óriási átalakuláson ment át az elmúlt nyolc évben. A kezdetben egy – teljesen fel sem töltött – zászlóalj méretű, főként valóban szélsőjobbos aktivistákból, illetve huligánokból álló brigádból, amely arról vált híressé, hogy szemben az ukrán reguláris alakulatokkal akart, és tudott is harcolni, ha kellett a legkétségbeejtőbb helyzetben is, mára egy ezred méretű (de annál elvileg nagyobb létszámú) professzionális alakulattá nőtte ki magát. (A Magyarországon elterjedt hírekkel ellentétesen az Azovstal ostroma után az Azov nem szűnt meg. Egyrészt az ezred további tagjai Ukrajna más területein is tartózkodtak, másrészt az acélgyár védelme olyan országos és egyaránt nemzetközi hírnevet hozott az ezrednek, ami az eredeti létszám többszörösére növelte állományukat az önkéntesek jelentkezése okán. Meg nem erősített hírek szerint jelen pillanatban az Azov Ukrajna legnagyobb reguláris ezrede.)
A világnézetileg elkötelezett harcosok száma egyes források szerint mára maximum a negyedét adja az ezred katonáinak. Nincs mit csodálkozni ezen. Egy ilyen intenzív, öldöklő háborúban természetesen nekik is komoly veszteségeik vannak. Csak szimpla matematika, hogy minél régebb óta harcol valaki az Azov kötelékében, annál nagyobb esélye van rá, hogy a harcmezőn veszítse az életét. Magyarán a kezdeti, valóban színtiszta szélsőjobbos magból, bizonyosan nagyon sokan veszítették már az életüket.
Ahogy a ’90-es évek legelején Horvátországban, de sok más helyen is láthattuk, legelőször mindig a szélsőjobbos, erősen hazafias érzelmű emberek fognak fegyvert, ők hajlandóak hazájukért, eszméikért életüket áldozni, ha kell.
Az első időkben persze „mindenki kell”. Egy megtámadott ország nem fogja mérlegelni, hogy milyen pedigrével bír a lelkes jelentkező, egy a lényeg, az összeomlás elkerülhető legyen, tudjon a frontra vinni olyan katonákat akik nem menekülnek, hanem harcolni akarnak.
És, pontosan ugyanígy törvényszerű, hogy a helyzet stabilizálódásával, az összeomlással fenyegető időszak elteltével már megváltoznak a prioritások. Sokkal fontosabb lesz a nemzetközi közvélemény, és a nagyhatalmak támogatásának a megnyerése, mint néhány tucat, vagy néhány száz szélsőjobbos harcos. Megtették a kötelességüket, most már csak a kellemetlenség van velük.
|
|
|
|
|
|
Mozgatott „hasznos hülyék”, vagy a hazájuk védelmében életüket áldozó hősök?
Kétségtelen, ezt a nézőpontot is komoly érvekkel lehet alátámasztani. Ahogy létezhet egy olyan rátekintés is, hogy beteljesítették küldetésüket, és hűek maradtak elveikhez. A hazájuk segítségére siettek, rögtön, ahogy annak szüksége volt rájuk.
De az általánosságok után, kanyarodjunk vissza konkrétan az Azovhoz. Gyakorlati szempontból érthető, amit tesznek. A harcukhoz eszközöket kívánnak biztosítani, illetve a nemzetközi „jópofizással” próbálják elérni, hogy ne darálják be őket. (Ha nem lenne teljesen méltatlan, akkor nevezhetnénk ezt néppártosodásnak…) Hiszen, bármilyen elszánt és bátor is valaki, ha nincs mivel harcolnia, ha képletesen szólva még a saját lövészárkából is lőnek rá, akkor egyszerűen képtelenné válik a harcra.
A cél szentesíti az eszközt?
Azonban egy világnézetileg elkötelezett harcosnak, illetve alakulatnak nem csak és kizárólag ilyen profán szempontok alapján kell döntenie. Vannak olyan pillanatok, amikor döntést kell hozni, hogy elveinkhez kívánunk hűek lenni, vagy megyünk előre a gyakorlati szempontok alapján. Teljesen egyértelmű, hogy egy ilyen izraeli út ezek közé tartozik.
Szélsőjobbos brigádnak nem létezhet olyan szempont, amely ezt megindokolhatja. A helyzetet persze bonyolítja, hogy ezeket a sorokat egy kényelmes szoba klaviatúráján gépelem éppen, nem kívánok tehát úgy tenni, mintha ismerném, akár csak megközelítőleg is, hogy mi a lövészárok valósága. Bizonyosan nagyon csábítóak tudnak lenni a világ élvonalába tartozó izraeli fegyverek, vagy a második világháború óta a legkomolyabb háborús tapasztalatokkal rendelkező izraeli tanácsadók segítsége. Mégis azt kell mondanunk, hogy ez egy olyan pont, amit átlépni nem lehet. Hiába lesznek ezek után lenyűgöző külsőségek egy-egy azovos megemlékezésen, ha a tartalom, amivel megtöltik az alakulatot teljesen mást mutat.
Az elefántcsonttorony nagyon messze van a valóságtól. Ahogy az FSZB (ál)valósága is.
És, végül ne feledkezzünk meg azokról, akik most az Azovot teli szájjal szidják. Ebben az esetben – függetlenül vállalhatatlan, és egyben nevetséges stílusuktól – ezúttal jogosan teszik. Azonban kritikájuk nem másból táplálkozik, mint putyinista elkötelezettségükből. Azok, akik például a háború online bohócaként viselkedő Kadirovot képesek példaképül állítani, vajmi kevés alappal rendelkeznek ahhoz, hogy jogot formálhassanak bármilyen kritikára.
Forrás: Ivan – Nacionalista Zóna
|
|
|
|
|
|
|
