Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Fogságba esésem első percei veréssel teltek. Miközben a sorfalat álló angol katonák előtt elvonultunk, a géppisztoly agyával ütöttek, majd rugdaltak bennünket, gyorsabb haladásra késztetve a mintegy 300 embert.
Menet közben kerékpáros kísérőink némelyikének a fegyver mellett ostora is volt, ezzel vágott oda a kiválasztott emberre, főleg a hátulmenetelőkre.
Ezek a durvaságok meggyőztek bennünket korábbi elképzelésünk helytelenségéről, arról, hogy az angolok majd barátságosan fogadnak. A nem várt durvaságok változatos formáit ott-tartózkodásunk egész ideje alatt tapasztaltuk.
Menetelésünk közben megeredt az eső, és mi ázottan, lucskosan, elcsigázottan érekeztünk meg az első gyűjtőtáborba. Itt mindenünket elszedték, csak az maradt meg, ami rajtunk volt. Étkezésről senki sem beszélt. Közben újabb foglyok érkeztek: magyar és német katonák, piszkosan, rongyosan és éhesen. Végül annyian lettünk a dróton belül, hogy már alig tudtunk megmozdulni.
Ekkor jött a mozgásterápia: a menetelés. Mentünk éjjel, mentünk nappal, derült időben és esőben, mentünk – kis szünetekkel – három álló napon át. Senki sem számolta, hányszor kerültük meg a tábort: százszor, ezerszer?... Végül ájultan a földre zuhantam, mint sok társam. Másnap dél körül ébredtem fel. Valaki rugdosott: „Auf! Auf!”... Fel! Fel!
Ezen a napon kaptunk először enni, kis kekszet, teát, húskonzervet és egy deci vizet. Gépkocsira raktak, majd továbbutaztunk vagonokban. Nem is tudtuk, hogy közben vége lett a háborúnak. Május 9-e volt. A vasúti szerelvényen utaztunk 3 napig. Némi ennivalót is kaptunk, amit több napra szántak, de mi egyszerre felfaltuk az egészet. Amerre elhaladtunk, ujjongó tömegek ünnepelték a háború végét.
Az út végén tudtuk meg, hogy Belgiumban vagyunk. Itt az emberek fenyegetően rázták felénk az öklüket. Több helyen kövekkel dobálták meg az ablakokat. Többen megsérültek, véreztek. A gyűlölet ott égett még a szívekben – ruhánk alapján azt hitték, hogy németek vagyunk.
Az éhséget már megszoktuk, de a szomjúság rettenetesen kínzott bennünket. Itt tanultam meg, hogy a szomjúság sokkal rosszabb az éhezésnél. Eső után még a pocsolyából is ittunk, ha nem volt más innivaló, hiába rugdostak bennünket őreink.
|
|
|
|
|
|
Utazásunk végén Berchemben szálltunk ki. Némi gyaloglás után megérkeztünk az ottani fogolytáborba. Hamarosan enni is kaptunk, kis levest, húskonzervet és kekszet. Ez volt utolsó étkezésem, mielőtt elvesztettem az eszméletem. Hirtelen melegem lett, szédülni kezdtem, gyengeség fogott el, arcomon veríték gyöngyözött. Még hallottam a szálláshelyünkül szolgáló sátrak zsivalyát, de egyre halkabban. Éreztem, hogy a földre zuhanok. Orvos nem volt, társaim ápoltak. Ma sem tudom, mi volt az ájulás oka, de életben maradtam.
Táborunk nagy területet foglalt el. Mintegy 20 ezer ember tartózkodott itt. Utcasorokat alakítottak ki a sátrak, amelyek 20-20 embernek adtak szállást. Ebben a nemzetközi táborban a németeken és a magyarokon túl olaszok, románok, görögök, franciák, japánok, oroszok, de még amerikaiak is voltak. Folymamatosan engedték haza a népet – a németek és a magyarok kivételével.
Ellátásunk most már folyamatos volt. Néha pótlásra is szert tettünk, de így sem laktunk jól igazán. Itt is gond volt a vízellátással: egy-egy deci vízért órákig kellett sorba állni.
Egy hónap múlva ismét útrakeltünk. Az ugyancsak belgiumi Enghienbe kerültünk. A táborviszonyok hasonlók voltak az előzőhöz. Egyetlen témánk volt: az otthon. Semmit sem tudtunk az otthoniakról, leveleinkre nem kaptunk választ. Információhoz sem jutottunk, mert hónapokig még csak nem is láttunk civileket. A belga őröktől igyekeztünk híreket szerezni, de az angol parancsnokság nem nézte jó szemmel a barátkozást, és leváltotta belga őrséget. Helyükbe angolok jöttek. Így a bánásnmód hasonlított az előzőhöz. Mindennapos volt az ütlegelés, a rugdosás, a körbe gyalogoltatás. Reggel 6 órakor el kellett hagyni a sátrat, és este 9-ig nem volt szabad bemenni. Voltak, akik beleőrültek a monotonságba, mások bele is haltak.
Így jártak azok is, akiket hosszabb időre bedugták a „büntetőbe”. Ez külön blokk volt, amelybe azok kerültek, akik megsértették a tábor szigorú rendjét. Az ide utaltaknak napi 8 órás „foglalkozást” tartottak, ami abból állt, hogy a foglyot – hátán egy nehéz ajtóval – futtatták. Ha megállt, a mellette kerékpározó őr megkorbácsolta, ha a földre rogyott, leöntötték egy vödör vízzel, és addig ütötték, amíg fel nem állt. A foglalkozást 8 órás „pihenő” követte, ami viszont abban merült ki, hogy az egyik ember által ásott gödröt a másiknak be kellett temetnie... Vagy elszórtak egy-egy kosár kavicsot, és azt kellett összeszedni. Kenyérlopásért a tettest melegen felöltöztették, pokrócot is tettek rá, így állították ki a tűző napra, míg el nem ájult... Vagy meztelenre vetkőztetve, csatos szíjjal verték véresre az ülepét, majd végigvitték a táboron elrettentő példaként... Valamikor így kínozhatták a felügyelők a rabszolgákat a gyarmatokon, az angol ültetvényeken.
Egyetlen vigaszunk az volt, hogy néha felkerestek bennünket a belgiumi magyarok, beszélgettek velünk, hoztak némi élelmet és cigarettát, amit bajtársiasan megosztottunk egymással.
Az elkeseredettséget kihasználva, megjelentek az emberkereskedők: munkásokat toboroztak a bányákba. Aki jelentkezett, és aláírta a szerződést, szabad lett. És 950 magyar fiatal jelentkezett is. Megható volt búcsúztatásuk, amikor felhangzott a magyar Himnusz, a bányászinduló és a katonadal: „Isten veled, édes pajtás! Látjuk-e még viszont egymást?”... Szem nem maradt szárazon... Végül mégis eljött a szabadulás napja – 1946. április elején átköltöztünk a német eselheidei lágerbe, onnan jövet május 10-én léptük át a magyar határt, és két nap múlva beléptem otthonunkba.
Pozsgai László – Győrsövényháza
Hadifogoly Híradó 1998/5.
|
|
|
|
|
|
