Kövess minket 
-on és 
-en!
Harminc éve már, hogy elhunyt a 28. Wallonien önkéntes SS gránátoshadosztály parancsnoka, a második világháború legendás „krónikása”, Léon Degrelle.
Degrelle azok közé tartozott, akik meg voltak arról győződve, hogy csak Hitler győzelme mentheti meg Európát a bolsevik betöréstől. Önkénteseivel rendkívül nehéz körülmények között harcolt a keleti fronton, és bár egyesek Belgiumban árulónak tartották, egy 1990-es statisztika szerint a belgák több mint negyede hősnek tartotta a bolsevizmussal szembeni helytállásaiért. Ő írta meg a 20. század egyik leghitelesebb, ám hallgatásra ítélt könyvét Hitler Versaillesben született címmel.
Az egykori veterán rámutatott, hogy Hitler mozgalmát a Németországot megalázó versaillesi diktátum, a dekadens Weimari Köztársaság és a németországi kommunista hatalomátvételi kísérletek formálták. Adolf Hitler és Németország 1933 és 1945 közötti története kizárólag a versailles-i szerződés vonatkozásában értelmezhető. Degrelle idős emberként is aktív volt. Bő három évtizeddel a háború után – a történelmi igazságtétel szellemében – írta meg az Institute for Historical Review kiadásában megjelent A Waffen-SS története című művét.
Élete legnagyobb örömének tartotta, hogy megélhette a Szovjetunió teljes összeomlását. Tizenkét év híján végigélte a 20. századot mint kiváló politikus, nemzetiszocialista vezető, antibolsevista hadvezér és száműzött hős. Pályafutása követendő példaként állítható minden nemzeti érzéstől áthatott hazafi elé. A tudás, a szorgalom és kitartás tántoríthatatlan mintaképe volt.
Léon Degrelle konzervatív szellemiségű katolikus vallon szülők gyermekeként látta meg a napvilágot a belgiumi Bouillon településen, 1906. június 15-én. Születésekor, az ún. boldog békeidőben még a régi, a mai színes világcsavargóktól mentes európai rend és tisztesség az ő lelkében is maradandó nyomokat hagyott. Katolikus iskolában tanult, majd jogot és politikatudományt hallgatott a Leuveni Egyetemen. Tanulmányai során kapcsolódott be a politikába és a Christus Rex nevű katolikus lap újságírójaként tevékenykedett. Olvasottsága folyamatosan emelkedett.
Identitását a Charles Maurras által alapított Action Française (Francia Akció) és a keresztényszociális tanok formálták. Eszmeiségének alappillérei a kereszténységen alapuló nacionalizmus és a monarchizmus voltak. A ’30-as években figyelemmel kísérte az akkori európai korszellem emblematikus alakjait: Adolf Hitlert, Benito Mussolinit, José Antonio Primo de Riverát és Corneliu Zelea Codreanut, akikkel kapcsolatba is került. Nem tudni biztosan, hogy Degrelle kapcsolatban állt volna Szálasi Ferenccel is, ám az egészen bizonyos, hogy volt tudomása a hungarizmusról mint a nemzetiszocialista korszellem magyar gyakorlatáról.
A hívő katolikus Degrelle 1935-ben alapította meg a Rexet. A párt szimpatizált az olasz fasizmussal, azon belül is főleg a korporativizmussal. Értékrendjének alapja a tradíciók tisztelete és a kereszténység volt, amelyet a párt neve is tükrözött. John Tolland az 1968-ban publikált Das Finale: Die Letzten Hundert Tage (A finálé: Az utolsó száz nap) című könyvében úgy fogalmazott, hogy a rexizmus visszahatás volt az első világháború után jelentkező zűrzavaros állapotok ellen, a rexisták pedig megújulást hirdettek, amely katolikus konzervatív értékeket állított szembe a parttalan liberalizmussal. Támogatóik között valamennyi társadalmi réteget meg lehetett találni leginkább Belgium déli részén, Vallóniában. Északon ugyanis a Vlaamsch Nationaal Verbond (Flamand Nemzeti Liga) működött, amely elszakadáspárti volt, Flandriát Hollandián belül képzelte el.
|
|
|
|
|
|
Degrelle a belga társadalom keresztény erkölcsi megújulását szorgalmazta, felemelte szavát a korrupció ellen, elvetette az osztályharcot, antikommunista és antikapitalista nézetet vallott, valamint társadalmi igazságon és a nemzeti egységen alapuló hivatásrendi államot akart.
Legalább kétezer nyilvános nagygyűlést tartott. Szónoki képességeinek hatására a Rex egyre népszerűbb lett. Pártja az 1936-os választáson a szavazatok több mint 11 százalékát szerezte meg, és ő maga is parlamenti képviselő lett.
A második világháború kitörését követően rámutatott, hogy Franciaország és Nagy-Britannia teremtette meg azt a helyzetet, amely Németországot arra kényszerítette, hogy Lengyelországgal szemben fegyverrel oldja meg a danzigi kérdést.
1940-ben a belga hatóságok letartóztatták a Németországgal fenntartott kapcsolatai miatt, majd Franciaországba internálták, ahol saját szavai szerint „csak a véletlennek köszönhette, hogy elkerülte a halált”. Hitler sikeres nyugati hadjárata azonban elhozta számára a szabadságot. Szabadulása után visszatért Belgiumba, 1941-ben pedig megszervezte a Vallon Légiót, amely a Wehrmacht kötelékében – mint a 373. gyalogsági zászlóalj – részt vett „a bolsevizmus elleni keresztes hadjáratban”. A légió jelképe a burgundi kereszt volt. Első ütközetüket 1942-ben vívták Gromowaja-Balkánál.
Degrelle maga sem hitte volna, hogy katonaként mit tartogat számára az élet. Az isteni gondviselés különös rendeléseképpen katonai pályafutása legalább olyan ragyogó volt, mint a politikai. Semmiféle korábbi katonai kiképzéssel nem bíró önkéntes lévén, mindent alulról kellett kezdenie. Mindig az első vonalban harcolt, és több sebesülésen átesve fokozatosan haladt előre a ranglétrán. A Gromowaja-Balkánál vívott harcok után kitüntették a II. osztályú vaskereszttel, 1942 májusában pedig hadnaggyá léptették elő. A háború alatt 75 harci bevetésen vett részt, és 34-szer sebesült meg. 1944. március 19-én megkapta az arany sebesülési jelvényt, fél évvel később pedig a közelharcpánt arany fokozatát.
A Vallon Légió 1943 nyarán a Waffan-SS kötelékébe került, és rohamdandárrá szervezték. Degrellet már SS-Hauptsturmführerként tüntették ki a vaskereszt lovagkeresztjével a Cserkasziban tanúsított állhatatosságáért. Az SS rohamdandár parancsnokságát 1944 februárjában vette át, miután Lucien Lippert SS-Sturmbannführer hősi halált halt Cserkaszinál. A támaszpontot, amelyet Degrelle és katonái tartottak, nem tudták áttörni a szovjetek a sokadik támadással sem. A németek azonban kiadták a parancsot a katlanból történő kitörésre, amelyet az 5. Wiking SS páncéloshadosztály és a vallon rohamdandár katonái komoly véráldozat – és Degrelle sebesülése – árán sikeresen hajtottak végre.
A vallonok kivívták a németek tiszteletét. Amikor a már SS-Sturmbannführerré előléptetett Degrelle 1944 tavaszán Brüsszelbe ment, diadalmas hadvezérnek kijáró fogadtatással ünnepelték. Brüsszel utcáin akkor nacionalisták, fehér európaiak ünnepelték Európa védelmezőit, ott, ahol ma közel-keleti és afrikai migránsok sátoroznak, és ahol Brussels Pride néven legitimálják a devianciát.
Degrelle-ről maga Hitler is elismerően beszélt, és egy alkalommal megjegyezte: „Ön egy igazán különleges alakja a történelemnek. Ön egy politikai vezető, aki katonaként harcol. Ha lenne fiam, azt szeretném, hogy olyan legyen, mint Ön!”
|
|
|
|
|
|
Még abban az évben – 1944. augusztus 27-én – a narvai harcokban tanúsított helytállásáért megkapta a lovagkereszthez a tölgyfalombokat is, mert a Tannenberg-vonalon újfent bátran harcolt.
1944 őszén a vallonokat a 28. Wallonien SS-önkéntes-gránátoshadosztályba vonták össze. Degrelle ennek élén, SS-Standartenführerként élte meg Európa 1945-ös haláltusáját, amelyet a judeoplotokrata és a judeobolsevik túlerő ellen vívott.
A 28. Wallonien önkéntes SS gránátoshadosztály 1945 tavaszára harccsoportnyi erőre apadt. Az életben maradt vallon önkéntesek Hamburgnál estek fogságba május 3-án.
Léon Degrelle a végsőkig védelmezte Európát és a fehér keresztény civilizációt.
Miután Belgium az amerikaiak kezére került, távollétében megfosztották állampolgárságától, és halálra ítélték. Hazájában Lex Degrellana néven törvényt hoztak, amely betiltotta a műveit.
Nem volt hajlandó kapitulálni 1945-ben. Dániába, onnét pedig Norvégiába ment, ahol repülőre szállt, és Spanyolország felé vette az irányt. Gépe azonban San Sebastián partjainál lezuhant, és ő súlyosan megsebesült. Degrelle előbb menedékjogot, majd 1954-ben spanyol állampolgárságot kapott, és itt is élte le élete maradék negyven évét. Spanyolországban jól menő építési vállalkozást hozott létre.
1983-ban Willy Burgeon belga szocialista képviselő indítványozta kormánya felé, hogy Belgium kérje ki Spanyolországtól, ez azonban eredménytelen maradt, mivel még a belga igazságügyi minisztérium is jelezte, hogy a kiadatása gyakorlatilag lehetetlen.
Háborús bűnt soha nem követett el. Az antibolsevizmus, amelynek kérlelhetetlen harcosaként önként jelentkezett a keleti frontra, egy koreszme volt, amely érthető okokból egységbe fogta Európát. A katyni vérengzéssel, a Szovjetunió egészét behálózó Gulag-táborokkal, a keleten tapasztalt nyomorral és azokkal az atrocitásokkal, amelyeket a civil lakosság volt kénytelen elszenvedni a Vörös Hadsereg előretörése nyomán, bizonyosságot nyert, hogy a bolsevizmus ellensége az európai civilizációnak és nyomában csak halál és pusztulás jár.
|
|
|
|
|
|
|
Degrelle katolikus hitében és nemzetiszocialista meggyőződésében soha nem ingott meg. Személye volt az élő bizonyítéka annak, hogy a kereszténység és a nemzetiszocializmus nem összeegyeztethetetlen. Múltját sosem tagadta meg. Gyakran vett részt a Círculo Español de Amigos de Europa (Európa Barátok Spanyol Köre) mozgalom eseményein, és egy vele készült riportban kifejtette, hogy a második világháború kapcsán csak egyetlen egy dolgot bán, hogy vesztettek.
Örömmel ragadta meg a lehetőséget arra, hogy gondolatait kifejthesse azok felé, akik minden bizonnyal még soha nem olvasták a „másik oldal” nézőpontját a második világháborúról, különösen nem egy olyan személy tollából, aki az események szemtanúja volt. Egy alkalommal meg is jegyezte:
Amikor a szövetségesek szemszögéből hallok a háborúról, gyakran eszembe jut annak a riporternek az esete, akit egy tömegverekedés helyszínére küldtek tudósítani. Az illető precízen feljegyzett minden egyes ütést, amit az egyik csoport tagjai mértek a másikra, de a másik csoport ütéseit figyelmen kívül hagyta. Az általa megírt történet hűen tükrözné az egyik oldal támadását, míg a másik oldalt védtelen áldozatként állítaná be. Ezzel azonban elmulasztaná bemutatni a másik oldal igazságát, vagyis hazudna. Hitler egyetlen cselekedetét sem tagadom le, de felhívom a figyelmet arra is, amit a kommunisták és nyugati szövetségeseik tettek, hogy az emberek maguk alkothassanak ítéletet.
Degrelle – akinek életét a háború legvéresebb ütközeteiben sem tudták kioltani a bolsevikok puskagolyói, lángszórói és gránátjai – 1994. március 31-én, életének 88. évében hunyt el az andalúziai Málagában.
„Eljön a nap, amikor keserűen sajnáljuk, hogy ezek a védők és Európa építői 1945-ben vereséget szenvedtek” – az eszményi nemzetiszocialista Degrelle szavait igazolta az idő. Európa őshonos lakosságának az identitását az LMBTQ-lobbival és a hagyományos családmodell aláásásával lerombolják, a fehér fajú népeket pedig keverék fajjá homogenizálják. Európát ma ugyanazok az erők akarják pusztulásba dönteni, amelyek 1944-1945-ben, csak napjainkban már nem terrorbombázásokkal, hanem a történelem meghamisításával és az online térben terjedő devianciával.
Léon Degrelle példája nyomán azonban vissza kell fordulnunk a tradícióhoz, őseink hagyományaihoz és az örök igazságokhoz, hogy helyes eszméket és ideákat vallva a hőskor élharcosaihoz méltó, hiteles életet éljünk.
