Aldo Moro olasz miniszterelnököt a Vörös Brigádok terrorszervezete nem sokkal azelőtt rabolt el és gyilkolt meg, hogy megszületett volna az általa szorgalmazott „történelmi kompromisszum”, az olasz kommunista párt bevonása a hatalomba.

A kereszténydemokrata politikus 1916. szeptember 23-án született A dél-itáliai Lecce közelében, Maglie településen. A Bari Egyetemen hallgatott jogot, majd egy ideig ott is tanított, több könyvet publikált a jog területén. 1939-től 1942-ig az Olasz Katolikus Egyetemek Szövetségének volt az elnöke, 1945-től egy évig a Katolikus Diplomások Mozgalmát vezette.

A politikával az 1940-es évek közepén kezdett foglalkozni. Vonzotta a szociáldemokrácia is, de katolikus hite miatt a Kereszténydemokrata Pártba (DC) lépett be, és haláláig itt politizált. A második világháború után a párt alelnöke, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagja lett, 1948-ban az olasz képviselőház tagjává választották.

Több kormánytisztséget is betöltött, 1947 és 1948 között külügyminiszter-helyettes, 1955 és 1957 között igazságügyi miniszter, majd két éven át közoktatási miniszter volt.

Első alkalommal 1963-ban lett miniszterelnök, a második világháború utáni első közép-baloldali, de kereszténydemokrata dominanciájú koalíciós kormány élén. A költségvetési vitában elszenvedett vereség után, 1964 júniusában lemondott, de újra ő alakított kormányt, és átvette a külügyek irányítását is.

Az infláció és a gazdasági növekedés lassulása miatt nem tudta végrehajtani a tervezett reformokat, ezért az 1968-as választások után lemondott, de így is az 1946-ban létrejött „első köztársaság” leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfőjeként távozott. Ezután a DC főtitkáraként belső ellenzékbe vonult, 1969 és 1972 között, majd 1973-74-ben a külügyminiszteri tisztséget töltötte be.

1974-ben lett újra miniszterelnök, és bár kabinetje 1976. január 7-én megbukott, ügyvezető kormányfőként a júniusi választásokig – amelyen a DC 38,7, a kommunisták 34,4 százalékot ért el – tovább dolgozott.

A legbefolyásosabb olasz politikusnak számító Moro a kommunistákkal kötendő „történelmi kompromisszum” szükségességét kezdte szorgalmazni. Arra készült, hogy – szakítva a második világháború óta tartó politikai hagyománnyal – bevonja az ereje teljében lévő kommunista pártot a kormányt támogató parlamenti többségbe.

Erre már nem került sor, 1978. március 16-án, reggel negyed tízkor a parlament rendkívüli ülésére tartó politikus gépkocsiját a forgalmas utcán megtámadták, testőreit megölték, őt elhurcolták. A felelősséget két nappal később a Vörös Brigádok nevű szélsőbaloldali terrorszervezet vállalta.

A Renato Curcio filozófus által 1970-ben a Trentói Egyetemen alapított Vörös Brigádok célja az volt, hogy Olaszországot erőszakos eszközökkel destabilizálják, és forradalmi államot hozzanak létre. A magukat városi gerilláknak nevező tagok többsége a szocialista pártból kiszoruló szélsőbaloldaliakból verbuválódott, és már az esetet megelőzően is több merényletet követtek el.

A terroristák túszuk életéért cserébe tizenhat (később már csak egy) fogvatartott társuk szabadon bocsátását követelték. A miniszterelnök, a kereszténydemokrata Giulio Andreotti (Moro közeli barátja, egyben politikai vetélytársa) minden tárgyalástól elzárkózott, jóllehet VI. Pál pápa is erre kérte. A rendőrség kétségbeesetten kereste az elrabolt politikust, de nem sikerült nyomára bukkanniuk.

Az 55 napig tartó túszdráma alatt a terroristák engedték, hogy Moro felvegye a kapcsolatot családjával és befolyásos politikusokkal, ő pedig kézzel írott leveleiben arra kérte őket, hogy a kormány tárgyaljon elrablóival, továbbá az Amnesty International és a pápa is a politikus szabadon bocsátását kérte elrablóitól.

Miután a hatóságok minden fogolycsere-ajánlatot visszautasítottak, a Vörös Brigádok április 15-i, hatodik közleményükben bejelentették: Moro kihallgatása befejeződött, bűnössége beigazolódott, halálra ítélték. Kivégzését a kilencedik, május 7-i közlemény jelentette be, Moro aznapra datált levelében vett végső búcsút családjától.

Két nappal később azt mondták neki, hogy egy másik helyre viszik, egy furgonba fektették, letakarták, és tíz lövéssel végeztek vele. Holttestét két nap múlva Róma belvárosában, egy kocsi csomagtartójában találták meg, jelképes módon félúton a kereszténydemokrata és a kommunista párt székháza között.

Moro halála nagy indulatokat váltott ki, közvetlen következménye a kompromisszum meghiúsulása lett. Elrablásának és meggyilkolásának háttere ma sem ismert, sokan vélik úgy, hogy az olasz politikai elitnek a kiegyezést ellenző tábora segítette a terroristákat, míg mások a szovjet vagy az amerikai titkosszolgálatot, esetleg a maffiát sejtik a háttérben.

Egy francia történész szerint a Vörös Brigádok mozgalma belehalt Moro halálába, mert teljesen lejáratta magát, végüket a bűnbánókról hozott törvény is felgyorsította. A tetteseket szinte mind letartóztatták és elítélték, sokan közülük életfogytiglani börtönt kaptak.

Mára szinte valamennyien kiszabadultak, többé-kevésbé sikerült „visszailleszkedniük” az olasz társadalomba, de többségük soha nem bánta meg, hogy részese volt a drámának.