Az európai háború befejezésének napján, 1945. május 9-én kerültem fogságba, jóllehet ennek eseménydús előzményei vannak.

Mint (piarista) papnövendék, novícius, mentesítve voltam a katonai szolgálat alól, de a fronton megsebesült fivérem kezdeményezésére a szemináriumból kiléptem, és hamaros mint sorköteles civilt egy leventealakulathoz vezényeltek. Ausztrián keresztül csehszlovák területre kerültünk, saját otthoni, civil ruhánkban futóárkokat, lőállásokat ástunk, építettünk néhány magyar katona vezénylete és ellenőrzése mellett.

Itt ért bennünket a hír Hitler haláláról. Azt hittük, ezzel a mi küldetésünk is befejeződött, és mehetünk haza.

Az öröm azonban nem tartott sokáig. Még alig értünk túl a városkán – amiről csak annyit tudtam meg, és később idehaza pontosítottam, hogy édesanyám szülővárosa, Hradec Kralove közelében jártunk –, amikor furcsa jelenségre lettünk figyelmesek. Az út két oldalán egyre több fegyveres, svájcisapkás férfi, fiatalember, civilben, szinte egész diszkréten kísérte a vonuló sereget. Éreztük és éreztem, ez már valami új helyzet. Jobb-e vagy rosszabb, mint volt, még nem tudtuk.

Szinte egész nap meneteltünk. Már kora délután lehetett, amikor az említett civil, fegyveres „díszkíséret” rejtélye megoldódott. Egy hatalmas drótkerítéssel övezett térségbe tereltek bennünket, ahol már nem is több százan, de bizonyára több ezren voltak, és lettünk.

Rájöttem, hogy több ezred magammal fogságba kerültünk. Cseh „civilek” ejtettek ilyen szép csendesen fogságba.

Antalfy István – Kecskemét
HH 1993/6.