A tucatfilm-gyártás korszakát éljük. Manapság a szórakoztatóiparra úgy általában jellemző, hogy a megúszás és a biztos bevétel égisze alatt kevésbé kísérletezők, az alkotói szabadság biztosította lehetőségeket pedig feláldozzák a kockázatmentesség oltárán.

A jelenséget a politikai korrektség egyre fojtogatóbb jelensége pedig még inkább elmélyíti. A jó hír azonban az, hogy még 2022-ben is találunk üdítő kivételeket, ennek legújabb ékes példája pedig a nemrégiben moziműsorra került Az Északi című film.

Az Északi abban a közegben játszódik, amelyet a film (és a cikk) címe sejtet. A 9. század végén – 10. század elején járunk, ahol az ifjú „trónörökös”, Amleth tanúja lesz apja brutális meggyilkolásának, anyja elrablásának, lakhelye feldúlásának. A merénylet mögött a nagybátyja, Fjölnir áll, aki egyébként Amlethet is meg akarja gyilkolni, ám a fiú sikeresen megszökik. Férfivá érése után viking kalandozókkal berzerkerként fosztogat, a filmben éppen egy erődített szláv falu kerül majd sorra. Amlethet ekkor figyelmezteti egy titokzatos varázslónő, hogy gyerekkorában bosszút esküdött apja halálért és megesküdött anyja megmentésére, ezért az egykori örökös Izland messzi földjére indul, hogy felkutassa áruló rokonát.

Ennél többet sajnálatos módon magáról a cselekményről nem igazán szeretnék írni, mert azzal már a spoilerezés határait súrolnám. Ellenben annyit bizton állíthatok, hogy Az Északi egy bátor és vakmerő próbálkozás egy olyan korszakban, ahol a hasonló filmeket rendszerint már sem a „szakma”, sem pedig az ettől elszoktatott közönség nem szokta értékelni. Talán ennek a fényében még inkább érdekes, hogy minden jel szerint az Az Északi az „új felfogás” szerint is egy sikeres film. Megtalálta a maga közönségét, és rendszerint pozitív kritikákat kapott. Talán némi szemléletváltás következhet be a nyugati filmgyártásban?

Az Északi nem egy popcornmozi. Aki kizárólag kikapcsolni jár a moziba és az evésen, iváson, bambuláson kívül mást nem vár egy filmtől, az csalódni fog, mint ahogy az is, aki gigantikus csatákra vagy véget nem érő akciójelenetekre számít. A film lassan építkezik, töviről-hegyire, alaposan mutatja be a viking kultúra alapjait, méghozzá egészen naturalisztikus módon, hallucinációkat is segítségül hívva, amelyek egy percig nem billentenek ki az atmoszférából. A cukormázas hollywoodi légkörrel szemben így simán belefér egy ló lefejezése, amelynek végeredményét szemérmetlenül be is mutatják, de akkor sem pirulnak el a készítők, ha egy gyerek legyilkolását kell filmvászonra vinni. Ez egy ilyen korszak volt, kiváltképpen a film tematikáját figyelembe véve. 

A lassú építkezés és a szemérmetlen ábrázolás mögött egy kvázi „bosszúfilm” bontakozik ki, ahol a néző tűkön ülve várja – legalábbis én így voltam vele – hogy Amleth igazságot tegyen, ezt pedig csak jobban felerősíti a film közepe felé történő, igazán váratlan fordulat. Megint mások pontosan eme fordulat hatására joggal gondolkodhatnak el Amleth bosszújának jogosságán, ám annak ellenére, hogy jómagam is egy olyan típusú ember vagyok, aki állandóan számot vet magával, jó úton jár-e, Amleth története szempontjából nem éreztem legitimációs bizonytalanságot. De hát akkor jó egy film, ha utána lehet róla beszélni, ütköztetni a különböző nézőpontokat.

Talán meglepő lehet, de nekem több, látszólag teljesen más stílusú film jutott eszembe Az Északiról és az azóta történt beszélgetéseim alapján ezzel nem voltam egyedül. Meggyőződésem, hogy a film rokon jegyeket mutat például Az oroszlánkirállyal, melyre a rendező Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony) még a képi világgal is rádob néhány lapáttal, a lassú építkezés pedig ugyanúgy jellemző rá, mint a szintén északi kultúrát feldolgozó, ám a jelenünkben játszódó Fehér éjszakák című horrorfilm.

Robert Eggers egyébként mindig az a rendező volt, aki képes volt szembemenni az éppen uralkodó klisékkel, és mert újat mutatni, ha úgy tetszik, kockáztatni. Mind A világítótornyot, mind pedig A boszorkányt lelkesen ajánlom mindenkinek, melyekben a bezártság, az elszigeteltség okozta őrület motívuma ugyanúgy megjelenik, mint Az Északiban. Vajon az orvvul megszerzett királyságot később elvesztő, Izlandon maradék csatlósaival és az elrabolt királynővel új életet kezdő Fjölnir már abban a pillanatban elátkozott volt, mikor mindez megtörtént vele és elszigetelődött, vagy az átkot maga Amleth hozza a fejére? Olyan kérdés ez, melyet – nagyon helyesen – nem rág a szánkba a film, hanem a saját elképzelésünkre, nézőpontunkra bízza, miközben olyan színészek és színésznők gondoskodnak a kiváló színvonalról, mint például Nicole Kidman, Anya Taylor-Joy, vagy éppen Willem Dafoe.

Az egyetlen dolog, amit talán a „semmi sem tökéletes” elv alapján negatívumként hozhatok fel – szigorúan szubjektív szemszögből – az a kontextus teljes hiánya. Igaz, a film cselekménye és mondanivalója nem igényli, de nem is igazán szánnak időt rá, hogy térben és időben el tudjuk helyezni a filmet (azt leszámítva, hogy a viking kultúrában vagyunk még az ezredforduló előtt), a film elején látható „ostromnál” is megelégszünk annyival, hogy berzerkerek lerohannak egy szláv települést. Az igazsághoz viszont hozzátartozik az is, hogy pont emiatt az ember kiéhezve örül olyan elejtett történelmi morzsáknak, amelyből például leszűrheti, mennyire elterjedt volt már a kereszténység Európában. Magyarul a film lehetőséget teremt arra, hogy pár apró kirakósból magunk alkossuk meg a történeti kontextust – már amennyire tudjuk. Ez ebben a formában viszont nem is biztos, hogy feltétlenül hátrány. Még egyszer leszögezem viszont, hogy ez személyes meglátás, amit talán a történészi énem is felerősít valamelyest.

Aki a kényelmi akciórádiuszát szeretné maga mögött hagyni és egy valódi filmélményre vágyik, annak bátran ajánlom a Hamlet történetét is inspiráló eposz feldolgozását, Az Északi című filmet, ám aki megnézi, az ne számítson se szemérmeskedésre, se hollywoodi klisékre, sem pedig Netflix-szintű történelemhamisításra.