Kövess minket -on és -en!

1956. november 4-én a forgószél hadművelet lezárásaként a szovjet megszállók országszerte leverték a szabadságharcot, legalábbis a hivatalos propaganda ezt sugallta, ám a Mecsek erdeiben, Pécsen és környékén ekkor kezdődött a fegyveres harc a bolsevikok és hazai csatlósaik ellen.

Ekkor kezdődött a mecseki szabadságharcosok, gúnynevükön „Mecseki Láthatatlanok” kálváriája.

Amikor hat évvel ezelőtt felkérést kaptam, hogy egy túrasorozat részeként szervezzem meg a „Mecseki Láthatatlanok Emléktúrát”, még fogalmam sem volt, hogy hogyan álljak neki. Hogy merre induljak, hol nézzek utána mélyebben az eseményeknek, csak annyit tudtam, hogy meg kell csináljam! Ráadásul úgy, hogy jó is legyen és hasznos információkkal is szolgáljak. Nem volt egyszerű vállalkozás.

Az ’56-os szabadságharcról mindenkinek a budapesti események jutnak elsőre eszébe, ami nem meglepő, mert tény, hogy a súlyos, legkeményebb harcok ott zajlottak, viszont a vidéki, így a baranyai harcokról nem hogy országosan, de helyi szinten is méltatlanul kevesen hallottak és még kevesebben ismerik a teljes történetüket. A szocialista-baloldali történelemoktatás sosem érezte fontosnak ennek az eseménysorozatnak az ismertetését. Bevallom, körülbelül 2010 – 2011-ig én sem nagyon tudtam, hogy itt ilyen események zajlottak. Éppen ezért, minél mélyebbre ástam bele magam a történések megismerésébe, annál nagyobb kedvet kaptam az egész szervezéséhez és a történelem eme elhallgatott mozzanatának emberekkel való megismertetéséhez.

Következő akadály az útvonal megálmodása volt. Habár Pécsen lakom, nem vagyok épp egy kimondott túrázó típus, ezért kellett találni valakit, aki ismeri a mecseki túra útvonalakat és tud némi segítséget nyújtani a probléma leküzdéséhez. Szerencsére sokáig nem kellet keresgélni, a Betyársereg egy helyi tagja készséggel állt rendelkezésemre. Így tehát nekivágtunk a Mecseknek, a Tettyétől Vágotpusztáig és vissza. Nagyon megszenvedtem a sétát, nem tagadom, de elképesztett és messzemenően kárpótolt minden fájdalomért a Mecsek mélyének szépsége, őszi színpompája, változatossága, egyszóval az egész! Innentől kezdve küldetésemnek éreztem, hogy ezt meg kell csinálni mindenáron, mert ezt a szépséget mindenkinek látnia kell, a szabadságharcosok történetét pedig mindenkinek meg kell ismernie.

A túra koncepciójához, nem titok, a szentesi Vitéz Vastagh György emléktúra adta az ihletet, mely szerint egy körtúrát csinálunk, maximum 30 kilométeren, ahol a fontos események helyszíneit érintjük, illetve ezeken a helyszíneken megállunk és pár összefoglaló mondatban ismertetem a korabeli eseményeket. Kezdetben ez sem volt egyszerű, ugyanis nem nagyon tudtam merre induljak el forrásokat keresni. Természetesen mindig ott van az internet, de azt nem tartottam elegendőnek, így ismét egy bajtársam segítségét kértem, aki szerzett is egy könyvet, melyben korabeli beszámolók, veteránok napló és visszaemlékezés részletei voltak. Ennyi anyag már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy értékelhető, érthető, átfogó képet tudjak mutatni a szabadságharcosok megpróbáltatásairól. Ez a formátum sikeresnek bizonyult, azóta is ez a menete a túrának.

Meghatároztuk a kiindulási pontot, ez a Tettye lett, a mecseki szabadságharcosok kezdeti gyülekezőhelye, majd elindultunk a Dömörkapuhoz, onnan a Misinára, Tubesre, Büdöskúthoz, Vágotpusztára és onnan vissza. Mind-mind olyan helyszíneken jártunk ahol az ’56-os baranyai hősök is jártak, szó szerint az ő lábnyomaikat érintette a mi túrabakancsunk.

Így indult az első túra, amiről akkor még álmaimban sem gondoltam volna, hogy évről évre ismét megrendezzük, de most már úgy érzem, hogy sikerült valami maradandót alkotni. Immár, több mint fél évtizedes múltra tekint vissza a túra.

Ma meg már ott tartunk, hogy egy remek brigáddal, közösen szervezzük a túrát, közösen határozunk meg tematikus útvonalakat és közösen állítjuk össze az ismertetőanyagokat. Nekik ezúton is szeretném végtelen hálámat kifejezni!

Mikor e sorokat írom, már két napja túl vagyunk a hatodik emléktúránkon, mely idén teljesen új útvonalon haladt. Bejártuk azokat a kelet-mecseki helyszíneket, amiket az eddigi évek során csak érintőlegesen említettem.

Pécsvárad főteréről indultunk el, mely helyszínéül szolgált ’56-ban, az ottani rendőrőrs elleni rajtaütésnek, továbbá ezen a helyszínen érte halálos lövés Málics Ottó, antikommunista szabadságharcost.

Érintettük a Réka-kunyhót, Kisújbányát és természetesen az apátvarasdi völgyhidat. Az eseményeket itt nem részletezném, aki kíváncsi rájuk, jövőre jöjjön el a túránkra. ;)

Az útvonalak, az emberek, a táj mindig változhat és változik, egy dolog azonban állandó: A túra utáni gondolatok. A gondolatok, amik akkor fognak el, amikor ezeken az útvonalakon sétálok, amikor az eseményeket ismertetem, mert ilyenkor válik kézzelfoghatóvá, hogy micsoda hősök voltak azok az emberek, akik mindennemű előkészület nélkül, látva a szovjet harckocsik túlerejét, mégis fegyvert ragadtak és felmentek az erdőbe azzal az elhatározással, hogy ők márpedig az életük árán is küzdeni fognak!

Amikor felkészülten, túrafelszereléssel, alkalomhoz illő lábbeliben és ruházatban lejárom a távokat és hullafáradtan hazaérek, akkor komolyan elmerengek, hogy a mecseki szabadságharcosokat mekkora erő vezette?! Ugyanis nekik sem megfelelő öltözékük, sem elegendő élelmük, de még csak kielégítő fegyverzetük sem volt, és így vágtak neki a szovjet hadsereg elleni harcnak.

Évről évre felteszem magamnak a kérdést, mikor a fizikai fájdalmak már kezdenek enyhülni: Képes lennék én arra, amit ők tettek? Képes lennék, mindent hátrahagyva, életemet nem féltve, felmenni az erdőbe és mérlegelés nélkül, a mostoha körülmények ellenére hetekig kitartani és harcolni egy kilátástalan harcban?

A választ nem, de azt leírom, hogy elkorcsosult, elkényelmesedett világunkban a Mecseki Szabadságharcos Csoport példája és önfeláldozása egy olyan ritka kapaszkodó, ami bebizonyítja, hogy semmi nincs eleve elveszve és bármilyen kilátástalannak is tűnik a helyzet, mindig megéri harcolni a meggyőződésünkért!

Ha már csak a fenti kérdés felmerül a túrán résztvevőkben, akkor megérte, és megéri a jövőben is megszervezni ezt a túrát!Végezetül szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik eljöttek, akik a körülbelül 29 kilométeres távot 8,5 óra alatt teljesítették velünk. Köszönöm azoknak, akik már „törzsvendégei” a túránknak, és természetesen azoknak is, akik már az elejétől kezdve velünk tartanak!

Az új útvonal bevált, úgyhogy ide még biztosan visszatérünk! ;)

Maradok tisztelettel:

F. B. – Légió Hungária, a túra „narrátora”.

Dicsőség a Hősöknek!

Kövess minket -on és -en!

Gyomorforgató riportban sajnáltatja a 2023-as budapesti antifa terrortámadásokban való részvételért a Fővárosi Törvényszék előtt álló, magát nőnek képzelő és ezért nevét hivatalosan is Majára változtató Simeon Ravi Truxot a Deutsche Welle magyar kiadása.

A brüsszeli önkormányzati tanács egyhangúlag jóváhagyta azt az indítványt, amely a belga fővárost „antifasiszta várossá” nyilvánítja – jelentette a The Brussels Times című, angol nyelvű hírportál.

Az athéni fellebbviteli bíróság szerdai jogerős ítéletében bűnszervezetnek nyilvánította a nemzetiszocialista gyökerű Arany Hajnal pártot, és helybenhagyta az öt és fél évvel ezelőtti elsőfokú ítéletet, amely 42 tagjukat bűnösnek találta.

Az első világháborút követő nemzetközi megszorítások nem kedveztek, sőt hatalmas hátrányt jelentettek a magyar harckocsizás kialakulásának és fejlődésének.

Bármennyire is sokkolóan hangzik, manapság már csak a világ népességének 2 százalékát (!) alkotják szülőképes korú fehér nők. Úgy tűnik, az utóbbi 100 évben a fehér ember megette a kenyere javát.

Sztálingrádot és Leningrádot leszámítva a második világháború leghosszabb ideig tartó ostroma Budapesten zajlott.

Otto Skorzeny páratlan merészségű és kivitelezésű akcióival kiérdemelte folyamatos előléptetéseit és a Lovagkeresztet. Egyidejűleg a szövetségesek „Európa legveszélyesebb embere”-ként kezdték emlegetni.

Egy emberként hördült fel a „nyilvánvalóan nem hálózatként működő liberális média”, amikor Trump a feketék, vagy egyéb túlvédett rassz helyett a fehéreknek adott menedékjogot.

Az első világháború után, az 1920-30-as években számos kisebb fasiszta, nemzetiszocialista párt alakult meg Magyarországon. Az első egyik legjelentősebb ilyen szerveződés a Böszörmény Zoltán alapította Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt, ismertebb nevükön a Kaszáskeresztes Párt volt. 

A belga főváros, Brüsszel egyik éke az Atomium, amit az 1958-as világkiállításra készítettek. Ugyanerre az expóra egy másik, teljesen őszinte, ma már elképzelhetetlen bemutatót is létrehoztak.

Erdély védelmével és a Déli-Kárpátok birtokbavételének kérdésével a magyar minisztertanács először 1944. augusztus 25-én foglalkozott rendkívüli ülés keretében.

Ha az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt német–szovjet megnemtámadási egyezményt, amelyet Ribbentrop–Molotov paktumnak szokás nevezni, meg akarjuk érteni, akkor vissza kell mennünk 1939 márciusára.

Niedermüller Péter lelkes antifasiszta. Hithű kommunista, no meg persze zsidó is. A véleményszabadság a legkisebb mértékben sem érdekli, az újbaloldalhoz hasonlóan a vélemény addig fontos neki, amíg beleilleszthető az ő nézetrendszerébe.

A fehér fajvédelmet hirdető Patriot Front csoport vonult fel Des Moines belvárosában, arcukat biztonsági okokból eltakarva és zászlókat lengetve. 

Svédországban pozitív jelenség terjed: szélsőjobboldali, hazafias csoportok már 10 éves fiúkat is toboroznak a soraikba – gyakran testépítő klubok és harci edzések égisze alatt.