Észak-Erdély és a Székelyföld hazatérése egy nagy, közös nemzeti katarzis volt

Kövess minket -on és -en!

1940. augusztus 30-án Bécsben aláírták azt az egyezményt, mely a hónapok óta tartó magyar-román területi vitát volt hivatott rendezni.

Ennek értelmében visszacsatoltak Magyarországhoz 43 104 km²-t, mely magába foglalta Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, nagyjából 2,5 millió lakossal.

Az 1941-es magyar népszámlálás alapján a területen több mint 2,5 millió lakos élt, ennek 51% magyar, 41% pedig román nemzetiségű volt. Az 1930-as román népszámlálás adatait a területre vetítve a 2,3 millió lakosnak 48% volt román és 42% magyar. A terület átadása szakaszosan ment végbe, az esetleges magyar-román konfrontációt megelőzendő.

Hírek

A Magyar Királyi Honvédség teljes harckészültségben vonult be a visszacsatolandó területre, a műveletben két teljes magyar hadsereg vett részt (a magyar 1. hadsereg a parajdi születésű vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos parancsnokság alatt, illetve a magyar 3. hadsereg vitéz Gorondy-Novák Elemér parancsnoksága alatt). Az észak-erdélyi bevonulás szeptember 5-én vette kezdetét nyugati (Szatmárnémeti, Nagyvárad) és északi (Máramarossziget – az 1939 óta magyar fennhatóság alá tartozó Kárpátaljáról kiindulva) irányból.

A magyar lakosság kitörő örömmel fogadta a honvédeket, felszabadulásként tekintve az impériumváltásra. Az észak-erdélyi német lakosság magyarság köré jelentős mértékben asszimilálódott szatmári svábjai is örömmel fogadták a magyar honvédeket, a szász lakosság pedig elsősorban Adolf  Hitlert ünnepelte.

Több Beszterce-környéki településen kifüggesztették a horogkeresztes zászlót és a honvédeket karlendítéssel fogadták. A román lakosság a visszacsatolásra, mint országcsonkításra tekintett. Bár szervezett ellenállásra sehol nem került sor, a felfokozott hangulat több helyen atrocitásokhoz vezetett. A bevonulás szeptember 12-én zárult le, ekkor érték el a magyar csapatok a visszacsatolt terület legkeletibb települését, Sósmezőt.

Kolozsváron és Marosvásárhelyen azonban szeptember 15-én, illetve 16-án ünnepélyes keretek között megismételték a bevonulást Horthy kormányzó és a magyar kormány tagjainak jelenlétében.

A képek a Fortepan gyűjteményéből származnak.

Magyar katonák Máramarosszigeten. (forrás: Fortepan)

1940-ben a Magyar Királyi Honvédségben több kerékpáros zászlóalj is volt, melyek részt vettek az észak-erdélyi bevonulásban. Egy évvel később ezek az egységek is részt vettek a Gyorshadtest kötelékében a bolsevizmus elleni hadjáratban. (forrás: Fortepan)

Pihenő honvédek. (forrás: Fortepan)

Hírek

Horthy Miklós arcképével készülve a magyar csapatok bevonulására egy erdélyi faluban. (forrás: Fortepan)

A Károly-vonal egyik erődje Szatmárnémeti környékén. A terület átadásának békés úton történő rendezése miatt az erődrendszert soha nem használták éles körülmények között. (forrás: Fortepan/Varga Csaba dr.)

Vitéz dálnoki Miklós Béla altábornagy (ülve), ekkor a Gyorshadtest parancsnoka, mögötte Lengyel Béla ezredes a bevonulás idején, a Szatmár vármegyei Erdőszádánál. (forrás: Fortepan/Varga Csaba dr.)

Katonai menetoszlop Erdélyben. (forrás: Fortepan/Varga Csaba dr.)

Toldi harckocsik Szászrégenben. (forrás: Fortepan/Varga Csaba dr.)

Népviseletbe öltözött lányok várják a magyar csapatokat Szászrégenben. (forrás: Fortepan/Varga Csaba dr.)

Magyar katonák Ratosnyán. (forrás: Fortepan/Varga Csaba dr.)

A román lakosság rendszerint tartózkodóan fogadta a bevonuló magyar csapatokat, a bécsi döntést országcsonkításnak tekintve. Feldíszített, de kihalt utca a román többségű Naszódon. (forrás: Fortepan)

Hírek

A szász lakosság leginkább örömmel viszonyult a területi változáshoz, a magyar csapatok bevonulásakor a Nagynémet Birodalmat is éltették. Horogkeresztes karszalag és karlendítés a Beszterce-Naszód megyei Csépánon. (forrás: Fortepan)

Nemzetiszocialista karlendítés Besztercén. (forrás: Fortepan)

Magyar katonák vonulnak keresztül a Beszterce-Naszód megyei Tekén. (forrás: Fortepan/Kókány Jenő)

Székelykapu és országzászló Marosvásárhelyen. (forrás: Fortepan/Kókány Jenő)

Gyergyószentmiklós a magyar bevonulás idején. (forrás: Fortepan)

A feldíszített városháza Sepsiszentgyörgyön. (forrás: Fortepan/Hajdu Fedő Károly)

Bár a magyar honvédek szeptember 12-én elérték a visszaítélt terület legkeletibb települését, Sósmezőt, a bevonulást néhány nagyobb városban ünnepélyes keretek között megismételték Horthy kormányzó és a magyar kormány jelenlétében. Így került sor szeptember 15-én a kolozsvári díszfelvonulásra (a képen), majd egy nappal később Marosvásárhelyen is. (forrás: Fortepan)

Hírek

Kövess minket -on és -en!

1944. február 15-21. között Magyarországra látogatott Lorenz SS-Oberführer, a VoMi vezetője, hogy tárgyalásokat folytasson Basch népcsoportvezetővel a toborzások eddigi elért és a jövőben elérendő eredményeiről.

Korábban az athéni magyar nagykövetet támadták meg szélsőbaloldaliak, most Stuttgartban rongálták meg a magyar konzulátus épületét a Budapesten fogva tartott bűnöző, Ravi Trux elvtársai. Az esetről a Stuttgarter Nachrichten nyomán a Magyar Jelen számolt be.

Teljesen nyilvánvaló, hogy „a D-nap sikere végső soron a fehér civilizáció tragédiája” és ráadásul a fajárulás minősített esete, amelyet elsöprő többségükben európai gyökerű fehér katonák követtek el anyakontinensük ellen, miközben a néger katonák részéről ez faji bosszú volt, amelyet fajáruló fehér vezetők tettek lehetővé számukra.

„Neonáci csoporthoz tartozás”, valamint más „szélsőséges bűncselekmények” gyanúja miatt 20 személyt őrizetbe vett a szlovák rendőrség egy akciója során Pozsonyban - jelentette a TASR szlovák közszolgálati hírügynökség a pozsonyi kerületi ügyészség közlésére hivatkozva.

A belga főváros, Brüsszel egyik éke az Atomium, amit az 1958-as világkiállításra készítettek. Ugyanerre az expóra egy másik, teljesen őszinte, ma már elképzelhetetlen bemutatót is létrehoztak.

Ferenc pápa a napokban végre felrezzent sztenderd szunyókálásából és félénken megpendítette, hogy a Gázában egy éve zajló genocídium talán mégiscsak az, aminek látszik.

Összesen mintegy százan, főleg idős emberek vettek részt azon a rendezvényen, melynek célja a Budapest 80 évvel ezelőtti „felszabadítására” való megemlékezés volt.

Sven Liebichet, akit most Marla-Svenja Liebich néven tartanak nyilván, hazafias tevékenységért, hivatalosan „gyűlöletkeltésért” ítélték el, és hamarosan megkezdi börtönbüntetését. A hallei hatóság Liebichet a chemnitzi női börtönbe rendelte be.

Bármennyire is sokkolóan hangzik, manapság már csak a világ népességének 2 százalékát (!) alkotják szülőképes korú fehér nők. Úgy tűnik, az utóbbi 100 évben a fehér ember megette a kenyere javát.

Két kezünk kevés lenne ahhoz, hogy felsoroljuk az elmúlt tíz nap olyan bűncselekményeit, amelyet magyarok ellen követtek el velünk élő, évszázadok óta integrálhatatlan jövevények.

Embrahim Rasool dél-afrikai nagykövet egy külpolitikai szeminárium résztvevőinek azt mondta, hogy Donald Trump amerikai elnök „fehér fajvédő mozgalmat vezet” Amerikában és világszerte.

Isabel Peraltat három és fél éves börtönbüntetéssel fenyegetik, mivel a vádirat szerint „gyűlöletet és diszkriminációt” szított muszlimok és marokkói bevándorlók ellen.

Tapasztalati tény, hogy a fehérek sokkal kevésbé erőszakosak és rasszisták a feketékkel szemben, mint fordítva. Egyrészt, mert az erőszakosság genetikai eredetű, másrészt, mert a fehéreket kulpabilizáló (bűntudatébresztő) agykárosításnak vetik alá, hogy engedelmesek legyenek az antirasszista, vagyis par excellence fehérellenes ideológia kánonjaival szemben. 

A lövedék kifejezetten agitációs röplapok kiszórására készült. A megsárgult papírok közel 80 évet töltöttek el egy A-462 típusú szovjet propagandagránát belsejében.

A második világháborúban elesett német katona földi maradványait tárták fel Kecskeméten a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó és Hőskultusz Igazgatóság munkatársai.

Elképesztő pénzt költött és ezreket internált a magyar kommunista vezetés, hogy a jugoszláv határon kiépítse a „magyar Maginot-vonalat”. Nem volt semmi értelme.

Hosszú hetek óta tombol a magyarországi csata – írja Greiffenberg Wehrmacht tábornok a Kamerad-Bajtárs magyar-német katonaújság lapjain 1944 késő őszén.

A második világháború utáni korszak névadójának egy évtizedig tartó diktatúrája alatt a politikai terrorizmus és a személyi kultusz az egekbe tört, míg az életszínvonal és a törvényesség a mélységekbe süllyedt. 

1456. július 22-én a Nándorfehérvárt, a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira.

Közeledik a Becsület Napja, ilyenkor pedig egyre sűrűbben jelennek meg azok a hangok, melyek igyekeznek megkérdőjelezni Budapest védelmének fontosságát, a küzdelem heroikus voltát.

1918 elején látott hozzá a szovjet vezetés az ortodox egyház szétveréséhez, ami aztán a 30-as években teljesedett ki.

A sikertelen hatalommegragadási kísérlet utáni per hozott országos ismertséget Adolf Hitlernek, amelyben egész Németország megismerhette nézeteit.

"A védők létszámát az ostromot vezető Malinovszkij marsall jelentősen túlbecsülte, mivel nem sikerült az eredetileg tervezett 2-3 hét alatt elfoglalni a várost, Sztálin felé igazolásképpen a "hiányzó" hadifogoly-létszámot civilekkel, egyenruhás postásokkal, kalauzokkal, vasutasokkal, de sokszor nőkkel és gyerekekkel is pótolták (Malenkij robot), akiket elit kommandósként mutogattak. Több tízezren lettek úgy évekre hadifoglyok, hogy egy hadseregnek sem voltak tagjai..."

Időről időre, újra és újra találkozunk a Nagynémet Birodalommal kapcsolatban azzal a megállapítással, hogy a német intellektuális elit a nemzetiszocialista kormányzat 1933 januári hatalomra kerülését és hatalmának megszilárdulását követően elhagyta Németországot és számkivetésbe ment.

1940. augusztus 30-án Joachim von Ribbentrop német birodalmi, valamint Galeazzo Ciano gróf olasz külügyminiszter, a román királyi kormány által Erdély ügyében döntőbíráskodásra felkért nagyhatalmak képviselőiként, a bécsi Belvedere palotában kihirdették döntésüket.

A Magyar Királyi Honvédség által a második világháborúban kiépített védelmi rendszer, az Árpád-vonal 1939 és 1944 közötti történetéről jelent meg könyv, amely nagyrészt újonnan megtalált levéltári forrásokon, iratanyagokon alapszik.

70 évvel a második világháború vége után az egyik volt auschwitzi rab, Joseph Harmatz egy interjúban azt mondta, hogy a legjobban azt sajnálja, hogy végül nem sikerült németeket ölnie bosszúból.