Kövess minket 
-on és 
-en!
"Don-kanyarban áll egy szomorú fűzfa" – így kezdődik egyik katonadalunk, talán ismerik még néhányan.
A mai napon van a 77. évfordulója modern kori nemzeti történelmünk egyik legjelentősebb tragédiájának, a doni áttörésnek, másképpen fogalmazva a 2. magyar hadsereg szinte teljes megsemmisülésének.
"Miért ne adnék a bakának vizet, szenvedett ő a hazáért eleget…" – hallhatjuk az említett katonanótában tovább, s valóban. Ép ésszel felfoghatatlan körülmények között kellett helyt állniuk honvédjeinknek, ha nem is minden igaz, mit utólag mondanak a sereg felszereltségéről, illetve annak hiányáról, az tény és való, elmaradt a szükségesen elégségestől. Bár vannak olyan vélemények, hogy a kor magyar viszonyai között kifejezetten felszereltnek volt nevezhető, ám abban nincs sok kérdőjel, a német és a szovjet (főként úgy, hogy utóbbit akkor már gazdagon segítette haditechnikával az Amerikai Egyesült Államok is) hadsereg más dimenziót képviselt. És még egy beszédes adat: a hadtest naplója -42 fokot rögzített január 12-én.
Két fő kérdés merül fel, melyen vitatkozni szoktak, egyik, vajon megállapítható-e a pontos veszteség, a másik pedig, valóban ott volt-e a helyünk? A mi háborúnk volt ez?
A hősi halottak számát főként abból lehet megállapítani, hogy kiket nyilvánítottak eltűntnek, illetve fontos adat még a sebesültek aránya is. Az 1943. januári és februári visszavonulás során ez a két adat nagyságrendileg egyenlő volt. Ebben az időszakban igen magas volt a megfagyottak aránya, de további áldozatokat szedhetett az is, hogy nehézkesen lehetett a sebesülteket biztonságosan és gyorsan hazaszállítani. Jelentős veszteségeket szenvedtek még a munkaszolgálatosok is.
A történészek ma már hangsúlyozzák, nem lehet pontosan tudni, hogy a sebesülten hazatérők közül hányan haltak meg itthon, mint ahogy azt sem, hogy a 27-28 ezer hadifogolyból hányan tértek haza. Utóbbiak közül legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat.
Az azonban minden bizonnyal kijelenthető, a médiában elhangzó 150-200 ezres számok túlzóak, ezt nem támasztja alá a hadsereg 1943. évi május 21-i kimutatása. Vélhetően a bolsevik propaganda igyekezett nagyobbnak feltüntetni a háború után, ezzel is demoralizálva a magyar néplelket és emlékezetet. Már ha egyáltalán lehetett beszélni róluk.
|
|
|
|
|
|
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy 1942 tavaszán küldtek ki mintegy 200 ezer katonát a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni, ami pedig a 2. hadsereg veszteségeinek arányait csökkenti.
A fentieket mintegy érdekességképpen érdemes tudnunk, de a fő kérdés a második. Csatlósok vagy a hazáért harcoló katonák? Hősök vagy egy rossz ügy oltárán feláldozott szerencsétlenek?
Gondolkodó ember számára aligha kétséges, a bolsevista Szovjetunió támadásra volt már berendezkedve a német támadás előtt is, és a Molotov-Ribbentrop paktumról mindkét fél tudta, hogy valamelyik előbb-utóbb meg fogja szegni, nem volt más, mint időnyerés. Itt még mindég közbevethetnénk, hogy rendben, de mi közünk ehhez nekünk, magyaroknak? Azon túl, hogy hazánk az első világháborút lezáró trianoni békediktátum után egész egyszerűen nem mehetett lényegileg eltérő úton, mint amelyen ment, földrajzilag is olyan területen fekszik, hogy majdnem teljesen értelmetlen is feltennünk a kérdést, kimaradhattunk-e volna a háborúból.
Utólag roppant okos és bölcs az ember, minden bizonnyal számos dolgot lehetett volna ügyesebben vagy megfontoltabban tenni, de nem mi voltunk akkor döntéshozói pozícióban. Hála Istennek, tehetném hozzá. Mert a felelősség óriási volt, és a háború természetesen borzalmas dolog, azt senki nem kívánja.
De ha ilyen sorsot szán nekünk a Gondviselés, akkor a hazát akár hősi halállal is kötelesek vagyunk szolgálni.
És emlékezzünk arra, a Szovjetunió már 1918-ban megpróbált eljutni Nyugat-Európába, az első világháborút követő szovjet-lengyel háborúban akartak kijutni Németországig, hogy ráhatással legyenek az ottani történésekre, ez következik a kommunista "világforradalom" logikájából, így a második világháborúban is éppúgy céljuk volt, hogy Európából minél nagyobb területet bolsevizáljanak, vonjanak szovjet megszállás alá – ha fegyvert fogott ellenük, ha nem. (Lásd Finnország vagy a semleges Bulgária.)
Innen nézve már nem is marad sok kérdés: a hazánktól több ezer kilométerre bizony Magyarországot és Európát védték a világtörténelem legsátánibb hatalmával szemben. Hiszem, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló, vérükből új hajtás sarjad.
|
|
|
|
|
|
Dicsőség, tisztelet és hála a doni hősöknek. Az örök világosság fényeskedjék nekik!
Lantos János – Kuruc.info
