Kövess minket 
-on és 
-en!
Noha Putyinék korábban „mindent tagadtak”, ami az orosz-ukrán konfliktus háborús rendezésének szándékát illeti, csütörtök hajnalban Moszkva végül csak megtámadta az ukrán államot.
A határról történt korábbi csapatkivonások, vagy a „nem akarjuk, hogy belekényszerítsenek minket egy háborúba” kijelentések tehát minden valószínűség szerint egy előre jól eltervezett menetrend szerves részei voltak, amelynek végcélja már jóval korábban Ukrajna megtámadása volt.
Ha jobban belegondolunk és átpörgetjük lelki szemeink előtt az orosz történelmet, akkor könnyen rájöhetünk, hogy az imént felvázolt menetrend teljesen beleillik az összképbe. Aki tehát oroszbarát lózungokat várt ettől az írástól (találhatunk ilyeneket az ún. „nemzeti oldalon”), az rossz helyre kattintott, de egyszersmind az is, aki ugyanezt várja, csak Ukrajnával kapcsolatban. Nem fogom tehát Putyint a „fehér civilizáció felkent védelmezőjének” nevezni, Ukrajnát „mesterségesen összetákolt szörnyállamnak” hívni (ez amúgy sem igaz történeti alapon sem), de nem tudok egyetérteni Ukrajna szélsőségesen nyugatbarát politikájával sem (utóbbit valószínűleg ők is megbánják majd, mikor rádöbbennek, hogy az a „nyugati segítség” nem éppen abban a formában fog megvalósulni, ahogy hitték).
Oroszország már önmagában beszédes kifejezésekkel kezdte meg az ukrán inváziót, gondoljunk csak a „nácítlanításra”, amelyet eléggé nehezen lehet többféleképpen értelmezni. A putyini politika pedig egyszerre testesíti meg a cári időszak hódításainak vágyálmait és a sztálini hódítások kézzelfoghatóságát. Nem csoda, hogy az orosz állami retorikában tökéletesen megfér egymás mellett a cárizmus és a Szovjetunió dicsőítése, tűnjön ez bármennyire is szürreálisnak számunkra. A Vörös Hadsereg brutalitásának kérdéskörét súlyos szankciókkal büntetik, érdemes figyelnünk a II. világháború végét ünneplő orosz felvonulásokat, az ott elhangzott mondatokat, s azt se felejtsük el, hogy tömegével ülnek valódi nacionalisták orosz börtönökben. Ennyit arról, hogy Putyin kiket és miért akar „felszabadítani”.
Ezzel szemben Ukrajna – egészen mostanáig – biztos volt abban, hogy a Nyugat a segítségére siet a bajban, így nyugodtan húzogatta az oroszlán bajszát. Csalódniuk kellett (nem tanultak a történelemből), a nyugati szankciók vagy Ukrajna zászlajával ellátott profilképek nem fogják megmenteni az országot, és nagyon úgy néz ki, hogy a nyugati civilizáció beáldozza Ukrajnát az orosz medve oltárán. Hosszútávon ez még inkább felbátoríthatja Putyinékat, akinek elképzelései nyilvánvalóan tovább mutatnak mint Ukrajna „nácítlanítása”.
Aki ismer, az valószínűleg tudja, hogy sem szélsőségesen pacifista, sem pedig békegalamb nem vagyok, ugyanakkor a háborút sem lehet pozitív fogalomként kezelni semmilyen körülmények között.
Főleg egy olyan esetben, ahol nem világnézeti összeütközésekről, nem egy meggyőződésért vívott harcról beszélünk, hanem mindkét oldalról önző, világhatalmi érdekekről. Ennek megfelelően sem az ukrán, sem az az orosz fél mellett nem tudok és nem is fogok pálcát törni, ellenben mély sajnálatomat fejezem ki azok felé, akik ezen önző érdekek miatt az életükkel fizetnek egy olyan háborúért, amely nem szolgálja a boldogulásukat. A hegemóniára törekvő erőhatásokat ugyanis nem az egyén, hanem a világrendért vívott harc érdekli, hogyan tudja azt egyik vagy másik fél kétpólusuról egypólusura változtatni. Ugye? Talán 1945 óta most először érezzük a legégetőbben egy harmadik pólus, egy egységes európai rend hiányát. Erre mondják azt, hogy rossz korba születtünk.
|
|
|
|
|
|
A világ most az orosz-ukrán háborúra figyel, és vélhetően nem ez lesz az utolsó publikáció, amelyet a témában én, vagy kollégáim írni fognak. Ám érdemes egy rövid pillanatra kitérni a magyarországi belpolitikára is a háború tükrében, hiszen az nem tőlünk távol, hanem konkrétan a szomszédban történik.
Személy szerint én jelenleg nem lennék a Fidesz helyében, az Orbán által eljárt Kállay-kettős ugyanis nem működik többé (mi már megmondtuk korábban is). Már nem lehet egyszerre Oroszországnak és a Nyugatnak udvarolni, s könnyen eljöhet az a pont, amikor erre már fizikailag sem lesz lehetőség. Ráadásul jól látható, hogy a Fidesz-tábor sem egységes a kérdésben, kezdve a háború megítélésétől egészen a harcoló felek jellemzéséig.
A baloldal hozzáállását pedig egészen nyugodtan lehet nemzetbiztonsági kockázatnak is minősíteni, Márki-Zay, Fekete-Győr és a többiek kijelentései lényegében a háborúba való belekeveredésünk előszobája is lehetne. Egy olyan háborúba, amelyből az egyetlen bölcs döntés a teljes kimaradás.
Soha többé testvérháborút!
