Kövess minket -on és -en!

Anglia és Wales fehér őslakóinak száma rohamosan csökken, a színes bőrű bevándorlóké pedig növekszik.

Hivatalosan Anglia és Wales 56 millió lakójának immár csupán 80,5%-a fehér bőrű brit őslakos. A felmérések eredményét persze némi fenntartással kell értékelnünk, mivel az illegálisan az országban tartózkodó bevándorlók százezrei nem töltötték ki a kérdőíveket. Vagyis a valóságos kép némileg sötétebb annál, mint amilyennek a népszámlálási adatok mutatják. 

A fehérek aránya összességében 86%, de ebben a számban benne vannak az Angliában és Walesben élő fehér bőrű bevándorlók is. 1991-ben az arányuk még 94,1 % volt. A népesség közel 14%-a a színes bőrű, ázsiai vagy arab származású. Az állampolgárok 13%-a nem Angliában vagy Walesben látta meg a napvilágot.

Ha pedig kizárólag a főváros etnikai összetételét tekintjük, az arányok még inkább elborzasztóak. Londonban ugyanis a brit fehér faj kisebbségbe került, arányuk ugyanis immár csupán 45%. Bizonyos városrészekben a fehér brit őslakosság már kisebbségbe került: Newhamban már csak a lakosság 15%-a, Brentben 18%-a, Ealing, Harrow és Tower Hamlets kerületekben pedig csupán az ott élők 30%-a tartozik az egykor a fél világot uraló büszke fajhoz.

Aggasztó fejlemény az is, hogy míg 2001-ben 37,3 millióan (72%) vallották magukat kereszténynek, tíz esztendővel később már csupán 33,2 millióan (59%), ami 13%-os csökkenést jelent. Ezzel szemben viszont 10,3%-kal nőtt a vallástalanok aránya - 14,1 millióan vallották magukat ateistának -, és 1,8 %-kal emelkedett a muzulmánok száma, akik most 2,7 millióan vannak (4,8%). Ők alkotják a legfiatalabb vallási közösséget. (A 2001-es népszámlálás adatai szerint a szigetországban élő muzulmánok egyharmada 16. életévét sem töltötte be, 50%-uk pedig 25 évesnél is fiatalabb.)

Tekintetbe véve az idegen inváziót, nincsen különösebb jelentősége annak, hogy az elmúlt években az angol édesanyák is valamivel több gyermeket hoztak világra: átlagosan 1,88-at. (Ami persze még a népesség szinten tartásához sem elég). A nem angol eredetű nők (akik között vannak a szigetországban letelepedett más nemzetiségű európaiak) átlagosan 2,2 gyermeknek adnak életet. A folyamatos bevándorlás és a színes bőrű, valamint az ázsiai és arab népesség viszonylag magas szaporodási rátája ellenére az ország (Anglia és Wales) lakossága az elmúlt fél évszázad során tovább öregedett: az átlagos életkor az 1961-ben mért 35 évről 2011-re 39 évre emelkedett.

2011-ben Nagy-Britannia (tehát beleszámítva Wales és Anglia mellett Skóciát és Észak-Írországot is) az ötödik helyen állt az EU tagállamai között a gyermekszülések számát tekintve. Csakhogy a szaporulat nagyobbik része elsősorban a harmadik világból érkezett bevándorlók létszámát növeli. (A bevándorlók 80%-a az EU-n kívüli államokból érkezik.) A fehér angolszász őslakosságra nézve végzetes folyamatok pedig éppenséggel felgyorsulni látszanak. 2010-ben például körülbelül 575 ezer ember érkezett Nagy-Britanniába, és mindössze 336 ezer hagyta el a szigetországot. Ami annyit jelent, hogy 239 ezer bevándorló telepedett le az Egyesült Királyságban, 20%-kal több, mint a megelőző esztendőben. Szintén 2010-ből származó adat, hogy a Nagy-Britanniában született gyermekek 25,1%-a nem fehér bőrű brit szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. (Ugyanez az arány 2000-ben még csupán 15% volt.) Egyes területeken azonban még elborzasztóbbak a demográfiai mutatók: Newhamben és Kelet-London bizonyos kerületeiben négy gyerekből három nem angol édesanyától született. 2010-ben soha nem látott mennyiségű - 241 ezer - letelepedési kérelmet nyújtottak be a brit hatóságokhoz, és az előző évtized átlagához képest kétszer annyian, 195 ezren kaptak brit állampolgárságot.

Történelmi távlatban tekintve a Brit Birodalom végzete roppant gyorsan teljesedik be. Ki gondolta volna még a 20. század elején, hogy száz év elteltével nem csupán a hatalmas gyarmatbirodalom bomlik fel, de a szigetországot is elárasztják az idegen bevándorlók? Miután britek milliói áldozták életüket még a 20. század első felének nagy háborúi során is a birodalom fennmaradásáért, a szigetország népe megdöbbentő közönnyel és lagymatagsággal mondott le a gyarmatokról, és engedett utat a saját ősi földjeiket elárasztó idegen inváziónak. Mindeközben pedig a brit adófizetők pénzzel, a brit katonák pedig vérrel mégis csak hozzájárulnak a cionista birodalom Közel-Keleten zajló háborús erőfeszítéseihez. Mintha valami varázslat vagy hipnózis révén Nagy-Britannia őshonos népe elveszítette volna józan ítélőképességét, saját legalapvetőbb létérdekeivel sem törődve tűri balsorsát, és nyugszik bele végzetébe.

Néhány évtized múlva beérik a mérgezett vetés: Nagy-Britannia fehér őslakói – a kelták, angolszászok és normannok leszármazottai, akik egykor a Földgolyó legnagyobb birodalmát irányították – kisebbségbe szorulnak saját egykori hazájukban. Hogy miféle harmadik világot idéző, áldatlan állapotok alakulnak majd ki a szigetországban, milyen mértékben fog növekedni a bűnözés, és milyen szintre züllik le a közszolgáltatások színvonala, azt nem nehéz elképzelni. Az új, immár „színes”, vegyes etnikumú ország erőforrásait, népének (a korábbinál kevésbé hatékony) munkaerejét, katonáinak önfeláldozását pedig a globális birodalom cionista elitje fogja felhasználni saját világuralmi céljainak az elérése érdekében.

Kövess minket -on és -en!

A második világháború hadtörténetét vizsgálva, pusztán a tények alapján megállapíthatjuk, hogy a döntő katonai események a nemzetiszocialista Nagynémet Birodalom és a Szovjetunió 1941 és 1945 között megvívott világnézeti háborúja keretében, a keleti fronton zajlottak le.

A „Hunyadi” hadosztály törzse gépkocsi-szállítással 1944. november 3-án megérkezett Zalaszentgrótra, s várta az első önkéntesek érkezését.

Kilenc embert vettek őrizetbe, állítólagos „fegyvereket” és nemzetiszocialista emléktárgyakat foglaltak le, miután egy csoport Adolf Hitler születésnapját ünnepelte egy angliai pubban.

Az újrafegyverkező hitleri Nagynémet Birodalomban fejlesztették ki, és olyan jól sikerült, hogy azóta globálisan mindenki ezt használja.

Október elején újabb botrány kavarta fel az amerikai konzervatív médiát. Candace Owens nyilvánosságra hozott egy üzenetváltást, amelyet állítása szerint Charlie Kirkkel folytatott két nappal halála előtt.

Nyomozás indult két kiskorú ellen, akik egy „neonáci” szervezet alapítóiként, illetve tagjaiként megrongálták egy zsidó temető kőtábláit Aradon.

Ha az 1939. augusztus 23-án Moszkvában aláírt német–szovjet megnemtámadási egyezményt, amelyet Ribbentrop–Molotov paktumnak szokás nevezni, meg akarjuk érteni, akkor vissza kell mennünk 1939 márciusára.

Akkor is így köszöntött a tavasz és a március. A budai hegyek felől hideg, még a télre emlékeztető szél söpört végig a pesti utcákon.

Joszif Visszarionovics Sztálin (1878-1953) kegyetlen diktátorként a világtörténelem egyik leghírhedtebb vezetője volt, aki személyi kultuszt épített ki maga körül, és milliókat küldött Gulag kényszermunkatáborokba.

A néger előadó, akit egykor Kanye Westnek hívtak, de évek óta a Ye nevet viseli, új számmal jelentkezett, amelynek a Heil Hitler címet adta.

A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség (KABSZ) a keleti front veteránjainak összefogására 1943-ban (más adatok szerint már 1942-ben) alakult meg. Elsődleges célja az volt, hogy ellensúlyozza a hivatalosan is működő Tűzharcos Szövetséget, s megakadályozza Magyarország háborúból való kiugrását.

Megjelent az Antifa szervezeteket terrorszervezetté nyilvánító kormányrendelet, amiről péntek reggel beszélt a Kossuth rádióban Orbán Viktor. 

Napról napra „fokozódik a helyzet” a mesterséges intelligencia (MI) frontján, amelyről az utóbbi időben többször is tudósítottam, és ahol az amerikaiak egyre inkább úgy állnak a kínaiakkal szemben, mint az ukránok az ukrajnai fronton az oroszokkal szemben. Vagyis vesztésre. Nem kicsit, hanem nagyon.

A második világháború utáni korszak névadójának egy évtizedig tartó diktatúrája alatt a politikai terrorizmus és a személyi kultusz az egekbe tört, míg az életszínvonal és a törvényesség a mélységekbe süllyedt. 

Az 1945 kora tavaszán elindított Tavaszi ébredés kódnevű hadműveletnek, a második világháború utolsó nagy német offenzívájának – amellyel a Führer kísérletet tett a Vörös Hadsereg visszaszorítására, és a létfontosságú zalai olajmezők biztosítására –, a Dunántúl volt a terepe.