Kövess minket 
-on és 
-en!
Anglia és Wales fehér őslakóinak száma rohamosan csökken, a színes bőrű bevándorlóké pedig növekszik.
Hivatalosan Anglia és Wales 56 millió lakójának immár csupán 80,5%-a fehér bőrű brit őslakos. A felmérések eredményét persze némi fenntartással kell értékelnünk, mivel az illegálisan az országban tartózkodó bevándorlók százezrei nem töltötték ki a kérdőíveket. Vagyis a valóságos kép némileg sötétebb annál, mint amilyennek a népszámlálási adatok mutatják.
A fehérek aránya összességében 86%, de ebben a számban benne vannak az Angliában és Walesben élő fehér bőrű bevándorlók is. 1991-ben az arányuk még 94,1 % volt. A népesség közel 14%-a a színes bőrű, ázsiai vagy arab származású. Az állampolgárok 13%-a nem Angliában vagy Walesben látta meg a napvilágot.
Ha pedig kizárólag a főváros etnikai összetételét tekintjük, az arányok még inkább elborzasztóak. Londonban ugyanis a brit fehér faj kisebbségbe került, arányuk ugyanis immár csupán 45%. Bizonyos városrészekben a fehér brit őslakosság már kisebbségbe került: Newhamban már csak a lakosság 15%-a, Brentben 18%-a, Ealing, Harrow és Tower Hamlets kerületekben pedig csupán az ott élők 30%-a tartozik az egykor a fél világot uraló büszke fajhoz.
Aggasztó fejlemény az is, hogy míg 2001-ben 37,3 millióan (72%) vallották magukat kereszténynek, tíz esztendővel később már csupán 33,2 millióan (59%), ami 13%-os csökkenést jelent. Ezzel szemben viszont 10,3%-kal nőtt a vallástalanok aránya - 14,1 millióan vallották magukat ateistának -, és 1,8 %-kal emelkedett a muzulmánok száma, akik most 2,7 millióan vannak (4,8%). Ők alkotják a legfiatalabb vallási közösséget. (A 2001-es népszámlálás adatai szerint a szigetországban élő muzulmánok egyharmada 16. életévét sem töltötte be, 50%-uk pedig 25 évesnél is fiatalabb.)
Tekintetbe véve az idegen inváziót, nincsen különösebb jelentősége annak, hogy az elmúlt években az angol édesanyák is valamivel több gyermeket hoztak világra: átlagosan 1,88-at. (Ami persze még a népesség szinten tartásához sem elég). A nem angol eredetű nők (akik között vannak a szigetországban letelepedett más nemzetiségű európaiak) átlagosan 2,2 gyermeknek adnak életet. A folyamatos bevándorlás és a színes bőrű, valamint az ázsiai és arab népesség viszonylag magas szaporodási rátája ellenére az ország (Anglia és Wales) lakossága az elmúlt fél évszázad során tovább öregedett: az átlagos életkor az 1961-ben mért 35 évről 2011-re 39 évre emelkedett.
|
|
|
|
|
|
|
2011-ben Nagy-Britannia (tehát beleszámítva Wales és Anglia mellett Skóciát és Észak-Írországot is) az ötödik helyen állt az EU tagállamai között a gyermekszülések számát tekintve. Csakhogy a szaporulat nagyobbik része elsősorban a harmadik világból érkezett bevándorlók létszámát növeli. (A bevándorlók 80%-a az EU-n kívüli államokból érkezik.) A fehér angolszász őslakosságra nézve végzetes folyamatok pedig éppenséggel felgyorsulni látszanak. 2010-ben például körülbelül 575 ezer ember érkezett Nagy-Britanniába, és mindössze 336 ezer hagyta el a szigetországot. Ami annyit jelent, hogy 239 ezer bevándorló telepedett le az Egyesült Királyságban, 20%-kal több, mint a megelőző esztendőben. Szintén 2010-ből származó adat, hogy a Nagy-Britanniában született gyermekek 25,1%-a nem fehér bőrű brit szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. (Ugyanez az arány 2000-ben még csupán 15% volt.) Egyes területeken azonban még elborzasztóbbak a demográfiai mutatók: Newhamben és Kelet-London bizonyos kerületeiben négy gyerekből három nem angol édesanyától született. 2010-ben soha nem látott mennyiségű - 241 ezer - letelepedési kérelmet nyújtottak be a brit hatóságokhoz, és az előző évtized átlagához képest kétszer annyian, 195 ezren kaptak brit állampolgárságot.
Történelmi távlatban tekintve a Brit Birodalom végzete roppant gyorsan teljesedik be. Ki gondolta volna még a 20. század elején, hogy száz év elteltével nem csupán a hatalmas gyarmatbirodalom bomlik fel, de a szigetországot is elárasztják az idegen bevándorlók? Miután britek milliói áldozták életüket még a 20. század első felének nagy háborúi során is a birodalom fennmaradásáért, a szigetország népe megdöbbentő közönnyel és lagymatagsággal mondott le a gyarmatokról, és engedett utat a saját ősi földjeiket elárasztó idegen inváziónak. Mindeközben pedig a brit adófizetők pénzzel, a brit katonák pedig vérrel mégis csak hozzájárulnak a cionista birodalom Közel-Keleten zajló háborús erőfeszítéseihez. Mintha valami varázslat vagy hipnózis révén Nagy-Britannia őshonos népe elveszítette volna józan ítélőképességét, saját legalapvetőbb létérdekeivel sem törődve tűri balsorsát, és nyugszik bele végzetébe.
Néhány évtized múlva beérik a mérgezett vetés: Nagy-Britannia fehér őslakói – a kelták, angolszászok és normannok leszármazottai, akik egykor a Földgolyó legnagyobb birodalmát irányították – kisebbségbe szorulnak saját egykori hazájukban. Hogy miféle harmadik világot idéző, áldatlan állapotok alakulnak majd ki a szigetországban, milyen mértékben fog növekedni a bűnözés, és milyen szintre züllik le a közszolgáltatások színvonala, azt nem nehéz elképzelni. Az új, immár „színes”, vegyes etnikumú ország erőforrásait, népének (a korábbinál kevésbé hatékony) munkaerejét, katonáinak önfeláldozását pedig a globális birodalom cionista elitje fogja felhasználni saját világuralmi céljainak az elérése érdekében.
