Az 1938. november 2-i első bécsi döntés visszaadta Magyarországnak a Felvidék magyar többségű részét. E döntés előzményei az 1938. szeptember 30-i müncheni egyezményre mennek vissza.

A müncheni egyezmény keretében Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország megállapodtak a Szudéta-vidéknek a Német Birodalomhoz csatolásáról, de a Csehszlovákiával kapcsolatos magyar és lengyel igényekről nem döntöttek, hanem azokat az érintett országok közötti kétoldalú tárgyalásokra bízták. A magyar és a csehszlovák fél közötti kétoldalú tárgyalások során október 9-én a két küldöttség egy Komáromnál lehorgonyzott dunai hajón találkozott. A magyar küldöttséget Teleki és Kánya, a csehszlovák küldöttséget Tiso vezette. A magyar küldöttség az etnikailag magyar területek feltétel nélküli átadását követelte. Egy napos vita után a csehszlovák küldöttség 3 napot kapott adatgyűjtésre.

Az október 13-i tárgyalás során a csehszlovák küldöttség a magyar kisebbségnek autonómiát kínált fel Csehszlovákián belül. Kánya azt felelte, hogy tárgyalni jött, nem tréfálkozni. A csehszlovákok ezután felkínálták a Csallóköz átengedését (1840 km2, 105 000 teljesen magyar lakossal), és amikor a magyar küldöttség ezt is elvetette, egy nagyobb területet ajánlottak fel (5400 km2, túlnyomó többségben magyar lakossal).

Noha mind Kánya, mind Teleki ezt az ajánlatot is elégtelennek tartották, hajlandók voltak tovább tárgyalni. De Imrédy miniszterelnök kijelentette, hogy a „szakadék túl széles ahhoz, hogy áthidalható legyen”, és megszakította a tárgyalásokat. Közölte a csehszlovákokkal, hogy a négy müncheni hatalomhoz fordul.

Csáky 14-én Rómában Mussolinit és Cianót arra kérte, hogy támogassák a Négyhatalmi Konferencia összehívását. Az olaszok teljes mértékben a javaslat mellett voltak. De Hitler ellenezte, mert úgy látta, hogy míg Németország és Olaszország Magyarországot támogatná, addig Anglia és Franciaország Csehszlovákia mellett lenne, és így holtpontra jutnának. Így Magyarország visszavonta a Négyhatalmi Konferencia összehívása iránti kérelmét és a közvetlen tárgyalások folytatása mellett döntött.

Prága október 22-én hivatalos jegyzéket küldött Budapestre, amelyben javasolta, hogy újítsák fel a közvetlen tárgyalásokat. Magyarország október 24-én azt a választ küldte, hogy a Csehszlovákia által most felkínált területet (a sík vidéket) a magyar csapatoknak meg kell szállniuk, a többi területet 8 zónára kell osztani és mindegyikben népszavazást kell tartani.

Ha ezt Csehszlovákia nem fogadná el, a vitatott területek kérdését a nyugati zónára vonatkozóan német-olasz, a keleti zónára vonatkozóan német-olasz-lengyel döntőbíráskodás elé kell bocsátani.

Csehszlovákia azt válaszolta a magyar jegyzékre, hogy a magyar kisebbség kérdésére vonatkozóan elfogadják a német-olasz döntőbíráskodást. Magyarország október 27-én azt válaszolta, hogy tudomásul veszi, hogy Csehszlovákia elfogadta Németországot és Olaszországot döntőbírónak, és csak annyi megjegyzést tett, hogy a döntőbíráskodás csak a vitatott területre vonatkozzon. A nem vitatott területet Magyarország azonnal meg akarja szállni.

Magyarország október 29-én hivatalos kérést intézett Németországhoz és Olaszországhoz a döntőbíráskodás érdekében. Ezt követően egy jegyzék érkezett a csehektől, amely „megelégedéssel vette tudomásul, hogy Magyarország beleegyezett a német-olasz döntőbíráskodásba, és kötelezte magát, hogy előzetesen elfogadja annak határozatait”.

November 2-án Bécsben, a Belvedere palotában a döntőbíráskodás gyorsan lezajlott.

A döntőbírók Ribbentrop és Ciano voltak. Csehszlovákia megtartotta Pozsonyt és Nyitrát, Magyarország visszakapta Észak-Komáromot, Kassát, Ungvárt, Munkácsot, és a középső területet, Lévát és Losoncot. A visszacsatolt területen 540 000 vitathatatlanul magyar, 120 000 vitathatatlanul szlovák, 100 000 kétséges nemzetiségű, 52 000 zsidó, 5000 német és 27 000 egyéb nemzetiségű személy élt. A döntőbíráskodás etnikai szempont szerint történt.

Magyarország a visszacsatolt területet november 5-10 között szállhatta meg. Nagy-Britannia részéről Lord Halifax és Cadogan örültek, hogy a probléma Anglia részvétele nélkül megoldódott. Chamberlain a legcsekélyebb ellenvetést sem tette a döntőbíráskodás ellen. Barcza György londoni magyar követ a Brit Külügyminisztérium részéről azt a tájékoztatást kapta, hogy Chamberlain megnyilatkozása a brit kormány részéről de jure elismerésnek tekinthető. Később a brit kormány a de facto elismerést megadta azzal, hogy a budapesti konzul jogkörét kiterjesztette a visszacsatolt területekre.

Ezzel szöges ellentétben a Brit Külügyminisztérium 1941. január 30-án úgy nyilatkozott, hogy Anglia számára az első bécsi döntés nem kötelező, mert az csupán két Müncheni Hatalom döntése volt, amelyek úgy hozták meg a határozatot, hogy nem tanácskoztak a másik kettővel.

Az első bécsi döntést követően november 3-10 között Magyarország birtokba vette a számára megítélt területeket. Ez a folyamat a magyar lakosság túláradó lelkesedése közepette, látványos, pompás jelenetekkel és ünnepélyes szertartásokkal ment végbe. A visszacsatolás folyamatát november 11-én a kassai bevonulás koronázta meg. A bevonulók nagy seregét a kormány és a törvényhozás képviselői követték, akiket különvonat szállított oda.

Utánuk a kormányzó haladt fehér lován, valamint a meghívott előkelőségek érkeztek. Ez utóbbiak sorában volt Lord Rothermere is, aki a Revíziós Liga meghívására volt jelen.

1938. november 12-én a Parlament hivatalos törvénnyel Magyarországhoz csatolta a Felvidéket.

Az első bécsi döntéshez vezető események törvényszerűek voltak. A trianoni országcsonkításra még részleges orvosság sem volt várható e seb okozóitól, Franciaországtól és Nagy-Britanniától. A gyógyítás első lépését Versailles kárvallottai, Németország és Olaszország tették meg. Az első bécsi döntés a több évszázados magyar-német sorsközösséget még szorosabbra fonta.