Ítéletidő, hatalmas hóvihar tombolt Szentmihályfa-pusztán. Alig lehetett látni. Felderítőink jelentették: orosz harckocsik és katyusák gyülekeznek, tőlünk kb. másfél kilométerre.

Erős aknavetőtüzet zúdítottunk rájuk. Közben az ezredparancsnokság hívta a zászlóaljparancsnokságot helyzetjelentés végett: senki sem jelentkezett. Mi tovább tüzeltünk. Úgy látszik, hogy a szovjetek ezt már megelégelték, rázendítettek ők is. Jött az áldás mindenfajta fegyverből, még a harckocsikból is. Szaporodott sebesültjeink száma, de halottunk ekkor még nem volt. A távbeszélő-összeköttetés továbbra sem működött.

Ekkor már gondoltuk, hogy valami baj történt. Nemsokára megtudtuk, hogy kihasználva a rossz látási viszonyokat, éjjel a szovjetek a hátunk mögé kerültek, és elfogták a zászlóaljparancsnokot. Tehát bekerítettek bennünket. Helyzetünk egyre kilátástalanabbá vált, de azért nem adtuk fel. Abban reménykedtünk, hogy a sűrű hóesést kihasználva kicsúszhatunk a gyűrűből.

Nem sikerült. Dél körül mi is fogságba estünk. Behajtottak bennünket egy nagy uradalmi istállóba, ahol úgy-ahogy elláttuk sebesültjeinket. Ezt nagyon jól tettük, mert fogvatartóink nemsokára elkobozták kötszereinket is. Délután, úgy két óra körül a hóvihar elcsendesedett, sorakoztattak bennünket, aztán elindítottak hátrafelé.

Ezzel elkezdődött 1424 napig tartó hadifogságom.

Kantó Imre – Csorna
HH 1994/1.