A 30-as évek végére már Anglia és Franciaország is belátta, hogy Trianon igazságtalan volt

Kövess minket -on és -en!

A sikeres magyar propagandának is köszönhető, hogy az 1930-as évek második felére már London és Párizs is elismerte egy szolid határkorrekció jogosságát.

A magyar revíziós törekvések nem várt, diplomatáink által nem is igen kívánt, ám hathatós támogatást kaptak 1927 júniusától, amikor a brit sajtómágnás, Harold Harmsworth, Rothermere lordjának lapja, a Daily Mail 21-én közölte a Magyarország helye a nap alatt. Biztonságot Közép Európának! című cikket.

"A Közép-Európa térképét átrajzoló három szerződés közül az utolsó és legszerencsétlenebb a trianoni, amit Magyarországnak 1920. június 4-én kellett aláírnia. Ahelyett, hogy egyszerűsítette volna a nemzetiségek amúgy is meglévő szövevényét, még tovább bonyolította azt. Olyan mély elégedetlenséget váltott ki, hogy minden pártatlan utazó, aki a kontinensnek erre a tájára téved, világosan látja az elkövetett hibák jóvátételének szükségességét" – írta a lord.

Ezt követően rendszeresek voltak a trianoni békediktátum igazságtalanságát és tarthatatlanságát taglaló írások, Lord Lothermere valóságos sajtókampányt indított Magyarország támogatására. A magyar közvélemény lelkesen fogadta Nagy-Britannia harmadik leggazdagabb emberének kiállását ügye mellett, és a kor mérvadó bulvárlapja nyilvánvalóan sikerrel befolyásolta az angolszász átlagember gondolkodását is.

Mire ez a nekibuzdulás, és hogyan formálta a nyugati közvéleményt a a revíziós propaganda? Dr. Ablonczy Balázs történészt, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjét kérdeztük.

Visszájára fordult a megítélésünk

A politikát a hideg érdek mozgatja, az első világháborút lezáró békeszerződések megalkotásakor a jól hangzó eszmék, a népek önrendelkezése is csupán akkor került elő, ha az a győztesek érdekét szolgálta. Más kérdés viszont a közvélemény.

Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok népe hagyományosan rokonszenvezett a magyarsággal, főleg az 1849-es szabadságharc okán: szabadságszerető, büszke közösségként tartottak minket számon, szimpátia ébredt az elnyomott kis nép iránt.

A huszadik század első éveire azonban a Magyarország megítélése »elromlott«, a visszájára fordult, a kisebbségeket elnyomó, reakciós társaság lettünk, ebből a szempontból pedig egy kalap alá vettek mindenkit, Károlyitól Kun Bélán keresztül Horthyig – mondta a történész.

Elérkezett a "megtorlás órája"

Ennek egyik oka, hogy míg hazánknak a monarchián belül nem volt önálló külképviselete, politikusaink nem is nagyon foglalkoztak – modern szóval élve – országimázzsal, addig a későbbi utódállamok hatalmas energiát öltek bele. Főleg a háború alatt működött nagyon serényen és hatékonyan a cseh, szlovák, szerb és román propaganda, amely a magyarországi kisebbségek elnyomását hangsúlyozta, sőt nagyította fel irreális módon az antant országok politikusai és közvéleménye előtt.

A másik ok azon véleményformáló értelmiség szerepe, mint például a skót Robert William Seton-Watson. Saját elmondása szerint először még a magyarok barátjaként látogatott hazánkba, ám szembesülve az itteni "állapotokkal" véleménye megváltozott:

A magyarok csakugyan ázsiaiak… a nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai a magyarok által…

Cikkei, beszámolói, tanulmányai hatalmas hatást gyakoroltak odahaza, köreihez tartozott például a béketárgyalásokon is részt vevő diplomata, Harold Nicolson:

Bevallom, hogy undort éreztem, és érzek még ma is, ama turáni törzs iránt. Akárcsak rokonaik a törökök, nagyon sok mindent elpusztítottak, ugyanakkor nem alkottak semmit. Buda Pest csalárd város, minden ősi jelleg nélkül. Elérkezett a felszabadítás és a megtorlás órája.

Csendes háború volt ez

Trianon után tehát fel volt adva a lecke a magyar külügynek, hogy ezt a rendkívül negatív képet olyannyira meg tudja változtatni, hogy esély nyíljon a békés, a nagyhatalmak által is támogatott revízióra. Helyesen ismerték fel, hogy ugyanazt kell tenni, amit a háború alatt a kisantant. A nagykövetségeken és a sajtóban is aktív munka folyt:

A külügyminisztérium sajtó- és propagandaosztálya francia és brit lapokat, rovatokat vásárolt meg, ahol a célnak megfelelő tartalmakat jelentetett meg. A hazánkkal kritikus véleményvezéreket meghívták Magyarországra, próbálták őket személyesen meggyőzni – sorolta Ablonczy Balázs.

Nehéz terep volt, a szakember szavaival csendes háború, hiszen a délszláv állam, Csehszlovákia és Románia továbbra is hangos, erős "ellenpropagandát" folytatott. És ne feledjük, a ’20-as években ezek a kisantant országok Franciaország jelentős szövetségesei voltak, Párizs nem véletlenül erősítette meg és támogatta őket. Feladatuk volt ékként állni Szovjet-Oroszország és a nyugat között, illetve hátulról fenyegetni az esetlegesen megerősödő németeket.

Lord Rothermere beleállt a csatába

Magyarország teljesen magára maradt, de egyes értelmiségi körök – elsősorban jobboldaliak, de akadtak köztük szociáldemokraták, brit munkáspártiak is – szimpátiáját lassanként azért sikerült felkelteni. Lord Rothermere első cikkének megjelenése 1927-ben tehát nem derült égből villámcsapásként érkezett. A közvélemény akkori hangulatáról nincsenek felmérések, ám a történész hangsúlyozottan felületes meglátásaként Kelet-Európa problematikája sokkal hangsúlyosabban szerepelt a nyugati sajtóban, mint manapság.

Harmsworth ellenzéki politikusként a politikára nem bírt komoly befolyással, de sajtóbirodalmára támaszkodva jókora hatalommal rendelkezett. Nem tudni, pontosan mi fordította figyelmét Magyarországra, pontosabban miért állt bele a harcba a gyengébbik fél oldalán.

Egyesek szerint barátnője, Hohenlohe Stefánia osztrák hercegnő, vagy unokáinak magyar származású házitanítója, Somogyi Oszkár hívta fel figyelmét a trianoni béke igazságtalanságára. Ha csupán objektív okot keresünk, a magyar téma pénzügyileg is megérte: a térséget övező érdeklődés közepette ez az "újfajta megközelítés" segített eladni a lapot.

Azért mégiscsak bulvárlap…

Ekkorra azonban már hazánk is kitört az elszigeteltségből, a Bethlen-kormány az olasz-magyar barátsági szerződéssel nagyhatalmi szövetségesre lelt többek között revíziós céljai elérésében is.

Lord Rothermere támogatása nyilvánvalóan jól jött, a magyar diplomácia eleinte mégis igyekezett elhatárolódni tőle, úton-útfélen azt hangoztatva, Magyarországnak semmi köze a cikkekhez.

A Monarchia XIX. századi szellemiségében szocializálódott külügyi alkalmazottaknak kellemetlen volt, hogy egy bulvárlappal hozzák őket kapcsolatba. Népszerűsége ellenére a Daily Mail mégiscsak bulvárújság volt – magyarázta a történész.

Belátták a hibát

Mindent összevetve az 1930-as évek második felére Párizs és London belátta, hogy a trianoni végzés elhibázott volt, "szolid korrekcióról" érdemes lehet beszélni. Az első bécsi döntést, a Felvidék déli, csaknem 12 ezer négyzetkilométernyi, 84 százalékban magyarok lakta déli sávjának visszacsatolására a nyugati nagyhatalmak is áldásukat adták.

Kárpátalja visszafoglalása sem váltott ki komolyabb ellenkezést, és talán Erdély kérdésében is el lehetett volna érni valamit.

Aztán jött a II. világháború, és Magyarország új határait ugyanaz a nagyhatalmi politika nyeste vissza, amelyik létrehozta. Kevésbé ismert, hogy 1947-ben, a párizsi béketárgyalásokon a nyugati szövetségesek hajlandók lettek volna kompromisszumot keresni Erdélyt illetően. A II. bécsi döntés 43 ezer km2-t juttatott volna vissza Magyarországnak, ez így nem maradhatott volna, a terv 22 ezer négyzetkilométerről szólt.

Vagyis szólt volna, mert a Szovjetunió megvétózta. Talán magyarellenességből, vagy csak mert Sztálin elcsatolta Romániától Besszarábiát (a mai Moldovai Köztársaság), és hogy ezt a békát lenyelesse, szó sem lehetett Erdélyről.

Kövess minket -on és -en!