Kövess minket 
-on és 
-en!
A németek már 1942-ben elkezdtek tervezni egy olyan tankot, ami mellett a brutális méreteiről hírhedt Királytigris harckocsi nagyjából úgy nézett volna ki, mint egy dodzsem.
A második világháború leghíresebb és legerősebb páncélosa a németek Panzerkampfwagen VI Ausf. B Tiger II-je, vagy ahogy mindenki ismerte, a Királytigris volt.
60 tonna, erős páncélzat és olyan brutális fegyverzet, ami 2,5 kilométerről képes volt megsemmisíteni az ellenséges tankok bármelyikét: nem csoda, hogy rettegték még a nevét is a szövetségesek oldalán. Sajnos a gyártása csak 1944-ben indult be, és összesen alig 500 darabot tudtak belőle belőle a frontra küldeni, többek között azért, mert a gyárat, ahol készültek, 1944 őszén lebombázták. A Királytigris így is sok fejfájást okozott a szövetségeseknek, annak ellenére, hogy 80 ezer szovjet T34-est, és 50 ezer amerikai Shermant tudtak felsorakoztatni ellene.
A Landkreuzer P. 1000 Ratte-t (ratte = patkány, ami némi öniróniára vall a párducról és tigrisről elnevezett tankok után) az extravagáns ötleteiről híres tervező, Edward Grötte találta ki, aki egyébként a 30-as években a szovjeteknek is dolgozott, és ott is elég extrém harckocsikat álmodott meg. A Ratte már a méreteiben jelezte, hogy a legyőzhetetlenség élő szobra akar lenni:
a tömege 1000 tonna lett volna, ami kb. 15 Királytigrisnek felel meg,
a hossza ágyúcsővel együtt 39 méter (két csuklós busz egymás mögött),
a szélessége 14 méter (négy autópálya-sáv),
a magassága 11 méter (három emelet).
A páncélzatát 360 milliméteresre tervezték (a Tiger II frontális páncélja, amit soha nem lőttek át, ennek a fele volt), a fegyverzetét pedig hadihajókra szánt ágyúkból és légvédelmi ütegekből állították össze. A teljes legénysége 40 főből állt, plusz a rakterében elfért még két, felderítési feladatokra bevethető BMW R12-es motorbicikli.
Kisebb problémának ígérkezett, hogy a méretei és tömege miatt a Landkreuzert nem nagyon bírták volna el a hidak, a közutak nagy részén se fért volna el, ahol meg igen, azt jó eséllyel használhatatlanra rongálta volna. Utóbbi nem is lett volna nagy gond, elvégre amíg úgy-ahogy sík a terep, egy ekkora monstrum egyszerűen átgázol árkon-bokron, a hidak kikerülését pedig úgy oldották meg, hogy kétméteres mélységig képes legyen könnyedén átgázolni bármilyen folyón.
A fő gond az volt, hogy a szupertankot egyszerűen nem lehetett szállítani. A hagyományos harckocsikat kihozták a gyárból, felpakolták egy vonatra, és már mentek is a front felé - a Landkreuzert viszont, ha el is bírta volna a vonat, a szélessége miatt legfeljebb az első alagútig tudta volna elvinni. Hiába volt képes aránylag korrekt végsebességre (kb. 40 km/óra, ami tankok között szép adat), a hatótávolsága és a manőverező képessége elég gyenge volt, így tökéletes célpontot nyújtott az ellenséges nehéztüzérségi és légicsapásoknak. Mondjuk mással nem is lett volna sok értelme lőni rá.
|
|
|
|
|
|
A projekt mindezek ellenére zöld utat kapott, főleg, mert a Führernek imponált a tank brutális mérete, és úgy gondolta, hogyha nem is túl praktikus, már a puszta látványa, illetve a róla elterjedő legendák moráljavító (és a túloldalon: romboló) hatása miatt érdemes lenne megépíteni. A Krupp mérnökei majdnem egy éven át dolgoztak a terveken, de végül 1943-ban, még mielőtt az első prototípust összerakhatták volna, a német hadi termelés vezetője, Albert Speer leállította a projektet, mondván minden erőforrást a Párduc és Tigris tankokra kell fordítani.
