Harckocsik magyar színekben – IV. rész

Kövess minket -on és -en!

Bemutatjuk a második világháború egyik legsikeresebb páncélosát, valamint azt a nehézharckocsit, amely - ha elkészül - bátran felvehette volna a harcot a háború második felét meghatározó lánctalpas erőkkel.

Nem magyar sajátosság volt az az igény, hogy a forgatható tornyú harckocsik mellett a harcoló erők rendelkezzenek rohamlövegekkel is, amelyek a gyalogságot támogatni tudták. A németek is előszeretettel alkalmazták a harckocsi alvázára épített rohamlövegeket, amelyből Magyarország vásárolt is volna, ám a Harmadik Birodalom megtagadta még a tárgyalások lehetőségét is. Nem maradt más megoldás, mint a saját fejlesztés, amelynek alapjául a Turán harckocsit választották. A fejlesztések, tervezések 1942 nyarán kezdődtek meg, részben saját, részben pedig a német Wehrmacht addigi harci tapasztalatait feldolgozva.

A Honvédelmi Minisztérium döntése szerint a 41M Turán nehézharckocsit vették alapul, ám annak 75 milliméteres ágyúját azonnal eltávolították, hogy egy sokkal meggyőzőbb, 105 milliméteres tarackágyú kerülhessen a helyére. A döntés hátterében az a tény is rejtőzött, hogy ekkoriban hatvan darab 40M mintájú tarack csövet tároltak a Weiss Manfréd gyár raktárában egy tábori tarack rendelés meghiúsult legyártása után. Rövidesen elkészült az első (fából készült) prototípus, amely bár azonnal beváltotta a hozzáfűzött reményeket, mégis ellentétet szült a szakértők között. Végül a tüzérség fogadhatta soraiba. Még 1942 októberére elkészült a vasból megépített mintapéldány is, ez volt az első, amelyet Zrínyi rohamtarack (1943. május elsején keresztelték el, hivatalosan 40/43M Zrínyi rohamtarackként) néven neveztek. Épp a doni katasztrófa ideje alatt zajlott a típus csapatpróbája Hajmáskéren, ami nem volt épp zökkenőmentes. Több motorhiba és lőszerproblémák lassították a teszteket. Mindennek ellenére még 1943 januárjának végén megszületett a döntés negyven darab rohamtarack legyártásáról.

A Zrínyi sikere épp jókor jött, hiszen a hadvezetés kénytelen volt beismerni, hogy a Turán harckocsik nem képesek felvenni a harcot a szembenálló felek modernebb, erősebb páncélosaival, így azok további gyártása is értelmetlen lett volna. A félkész Turánokat, illetve a még el nem kezdett darabok alapanyagait viszont szinte maradéktalanul fel tudták használni a rohamtarack rendelés teljesítésére.

Az hamar kiderült, hogy a Zrínyi páncélos, bár mozgó tüzérségként kiválóan alkalmas a gyalogság támogatására, a szembenálló felek harckocsijai viszont több szempontból korszerűbbnek mutatkoztak. Páncélzata elmaradt az olyan lánctalpasoktól, mint például a T-34-es, ráadásul rövid ágyúcsöve túl kicsi kezdősebességet adott a töltetnek ahhoz, hogy az átüsse a szovjet harckocsik páncéllemezeit. Ezek a tapasztalatok vezettek a honvédelmi tárca azon döntéséhez, amely egy továbbfejlesztett, 75 milliméteres, hosszú csöves változat kidolgozását szorgalmazta. Az új, kisebb kaliberű Zrínyi I, míg az eredeti 105 milliméteres csövű rohamtarackot Zrínyi II néven különböztették meg.

A háborús erőfeszítések során a haderőtervezés összesen 200 darab Zrínyi I-es és 90 darab Zrínyi II-es rendelését irányozta elő. Ezeknek azonban csak töredéke, a két változatból együttvéve körülbelül hetven darab készülhetett el. Pedig az első, 1944-ben történt harci bevetésekor igen jól szerepelt. Számos szovjet gyalogsági támadást sikerült a típussal megtörni, visszavetni, s majd az ellentámadások során a kiépített védelmeket leküzdeni.

Ahogy számos más magyar típus esetében is, a Zrínyi rohamtarackból is mindössze egy létező darabról tudni, amely az orosz kubinkai harckocsi múzeumban található.

Bár a tervezőasztalt sosem hagyta el, mégis meg kell említeni a 44M Tas nehézharckocsit, amely elődeivel ellentétben egy korszerű, vetélytársaival szemben is ütőképes páncélos lehetett volna, ha elkészül. A tömeggyártásra szánt tervek szerint 80 milliméteres ágyút kapott volna, a prototípust – a háború kedvezőtlen alakulása miatt – csak 75 milliméteres csővel tudták szerelni, azonban még mielőtt elkészülhetett volna, megsemmisült egy bombázás alkalmával.

Bár a magyar vezetés szerette volna, ha a szövetséges németektől Magyarország megvásárolhatná a már bevált és sorozatban gyártott típusok tervrajzait és licenszét, a vásárlás lehetősége ellen kezdettől fogva tiltakoztak a Harmadik Birodalom képviselői. Egyes leírások érdekes és mai fejjel egészen elfogadható gondolatmenetet sejtetnek e döntés mögött. E források szerint ugyanis a német fél tisztában volt azzal, hogy Magyarországon nem adottak a német harckocsik gyártásához szükséges körülmények. A MÁVAG mozdonygyárára, amelyet pedig alkalmassá lehetett volna tenni, hatalmas szükség volt, hogy a csapat- és anyagmozgatásokhoz kitermeljék a szükséges mennyiségű mozdonyt. Éppen ezért a német megfontolás nem engedhette a tervtől való eltérést, a Magyarországgal szemben támasztott elvárások elmaradását. Persze a vélekedést árnyalja az a tény is, hogy - Horthy nyugati puhatolózásainak köszönhetően - ekkorra hazánk már nem számított olyannyira megbízható szövetségesnek a Harmadik Birodalom szemében, így nem kívánták kiadni a saját fegyveres erőik gerincét alkotó páncélosok tervrajzait.

Felismerve, hogy csak saját kivitelezésben van realitása a magyar nehézharckocsi létrejöttének, 1943 tavaszán megkezdődtek a tervezőmunkálatok a Weiss Manfréd Rt-nél. Még ez év nyarának végére elkészültek a tervrajzok és költségszámítás, amely egy 3,5 millió pengős összeget jelentett, hogy létrejöhessen egy vas és egy páncéllemezekkel szerelt mintapéldány. Előbbi építése már egészen látványosan haladt 1944 tavaszára, amikor is megkezdődtek a Magyarország elleni bombázások. Júniusban az első 44M Tas nehézharckocsi alváza készen állt, a motor beszerelve és már elkezdődtek a torony előállítását célzó munkálatok is. Egy július 27-i amerikai bombázásban azonban teljesen megsemmisült. Ezt követően még ugyan voltak kezdeményezések, de érdemi előrelépés soha nem történt a háború lezárásáig.

Kövess minket -on és -en!