Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
A Le Camp des saints (A szentek tábora) arról szól, hogy a harmadik világ kiéhezett tömegei hogyan özönlik el a fehér országokat világszerte, kezdve Franciaországgal.
„– Egy másik emberirtáshoz ne számoljon a hadseregre, elnök úr.
– Akkor kire?
– Senkire, elnök úr. A játszma elveszett.
– Pedig lesz emberirtás, és mi fogunk eltűnni.
– Tudom, elnök úr. De ezt a meggyőződését nem közölheti senkivel, mert már senki sincs olyan állapotban, hogy felfogja. Lassan fogunk meghalni, belülről felemésztve a testünkbe behatolt mikrobák milliói által.”
Ez a párbeszéd a francia köztársasági elnök és a hadsereg főparancsnoka között zajlik valamikor a jövőben, és a XX. század egyik legjelentősebb anticipációs regényéből való. A Le Camp des saints (A szentek tábora) arról szól, hogy a harmadik világ kiéhezett tömegei hogyan özönlik el a fehér országokat világszerte, kezdve Franciaországgal, az államhatalom tehetetlensége, a fegyveres erők árulása és a vidéki őshonos népesség gyávasága és közönye, ellenben a katolikus klérus, a fővárosi kozmopolita lakosság és az anarchista szélsőbaloldal támogatása mellett. Nem is beszélve a kollaboráns sajtóról, amely szerint a jövevényeknek egyenesen az a küldetésük, hogy „gazdagítsák, megtisztítsák és megváltsák a kapitalista Nyugatot”.
|
|
|
|
|
|
Számos idegen nyelven is megjelent (magyarul 2019-ben), a sajtó szélsőséges reagálásától kísérve: „lelkes rasszista gyalázkodás” (The New York Times), „epés tiráda” (Time), „szenzációs” (The Wall Street Journal), „kiváló regény, nemzedékünk egyik legvérfagyasztóbb könyve” (The Boston Globe). Nagy hatást gyakorolt Reagan amerikai elnökre, Samuel Huntington, a civilizációk összecsapásának teoretikusa „izzónak” nevezte, Steve Bannon, Trump stratégiai tanácsadója is többször hivatkozott rá, szélsőjobboldali aktivisták egész nemzedékét inspirálva Nyugaton.
Szerzője, Jean Raspail 2004-ben az akkoriban még többé-kevésbé konzervatívnak számító Le Figaróban reflektált a napilap által feltett Mit jelent ma franciának lenni? kérdésre A köztársaság elárulta a hazát című írásával. Érdemes megismerni legütősebb kitételeit az addig és azóta történtek fényében.
„Úgy keringtem e körül a téma körül, mint egy kutyakiképző egy csomagbomba jelenlétében. Nehéz nyíltan beszélni róla anélkül, hogy a képünkbe ne robbanna. Társadalmilag életveszélyes, pedig ez az életbevágó kérdés. Haboztam. Annál is inkább, mert 1973-ban A szentek tábora megjelentetésével én már majdnem mindent elmondtam róla. Nincs sok hozzáfűznivalóm, legfeljebb csak annyi, hogy szerintem már késő. Nincs mit tenni.
Mert meg vagyok róla győződve, hogy a sorsunk franciaként megpecsételődött, mert »(a migránsok) otthon vannak nálunk« (Mitterrand), abban az Európában, »amelynek a gyökerei annyira muzulmánok, amennyire keresztények« (Chirac). Mert a helyzet megfordíthatatlan a 2050-es évek végső átbillenéséig, amikor majd az »őshonos franciák« csak az ország idősebb népességének a felét fogják alkotni, a többiek a harmadik világ kimeríthetetlen tartályából származó afrikaiak, arabok és ázsiaiak lesznek, az iszlám erős dominanciájával, beleértve dzsihadistákat és fundamentalistákat. Ez a tánc éppen csak most kezdődik.
Franciaország nem az egyedüli érintett: egész Európa a halálba menetel. A figyelmeztetésekből nincs hiány […], de szisztematikusan eltitkolják, sőt meghamisítják őket. A média, a kormányok és a közösségi intézmények csaknem síri csöndje Nyugat-Európa demográfiai összeomlásáról korszakunk egyik legelképesztőbb jelensége. Amikor születik valaki a családomban vagy barátoknál, nem nézhetek a csecsemőre anélkül, hogy ne gondoljak arra, mi készül számára a »kormányzóság« hanyagsága miatt, amivel majd szembesülnie kell felnőtt korában.
Arról nem is beszélve, hogy az emberi jogok és a püspökeinknek oly kedves »befogadni és osztozni másokkal« idegesítő tamtamdübörgése mellett az »antirasszistának« mondott törvények egész elnyomó arzenálja által kordában tartott, kisgyermekkorától a kulturális és viselkedési »rasszkeveredésre«, a »plurális Franciaország« követelményeire és a régi keresztény jótékonykodás összes elfajulására kondicionált »őshonos franciáknak« nem lesz többé más forrásuk, mint csökkenteni a költségeket, és zökkenőmentesen feloldódni a 2050-es franciák új »állampolgári« öntőformájában.
Mégse veszítsük el a reményt. Mindenképpen fennmarad az, amit az etnológiában izolátumoknak, erős kisebbségeknek hívnak, talán tizenötmilliónyi francia, és nem szükségképpen mind fehérek, akik még beszélni fogják a nyelvünket a maga többé-kevésbé megmentett teljességében, és ragaszkodni fognak ahhoz, hogy átitassa őket kultúránk és történelmünk, ahogyan átadták azokat nekünk nemzedékről nemzedékre. Nem lesz könnyű nekik. […]
Az összecsapás mindenképpen bekövetkezik. Valami olyasmi, mint a kulákok megsemmisítése megfelelő törvényes módszerekkel. És utána? Utána Franciaországot már csak mindenféle eredetű remeterákok fogják benépesíteni, akik egy örökre eltűnt fajta képviselői által elhagyott kagylóhéjakban élnek majd, amely fajta franciának hívta magát, és semmivel nem jelezte előre, nem tudni, milyen genetikai átalakulás által azt a fajtát, amelyet a XXI. század második felében illetnek majd ezzel a névvel. Ez a folyamat már elkezdődött.
|
|
|
|
|
|
Létezik egy másik hipotézis is, amelyet csak privát körben tudnék megfogalmazni, és amelyhez előbb konzultálnom kellene az ügyvédemmel. Az tudniillik, hogy az utolsó izolátumok ellenállnak, amíg egyfajta reconquistába [visszahódítás – G. I.] nem kezdenek, amely kétségtelenül különbözni fog a spanyoltól, de ugyanazok az indítékok ihletik majd. Egy veszedelmes regényt kellene erről írni, de nem én fogok erre vállalkozni, mert én már írtam egyet. A szerzője valószínűleg még nem született meg, de ez a könyv egy adott pillanatban meg fog születni, ebben biztos vagyok…”
A cikk megjelenése nyomán a Rasszizmus és Antiszemitizmus elleni Nemzetközi Liga (LICRA) részéről Patrick Gaubert-Goldenberg büntetőjogi következményekkel fenyegette meg a szerzőt, de később elaludt az ügy. 2020-ban bekövetkezett halála előtt Jean Raspail ismét hangot adott azon meggyőződésének, hogy manapság a könyve már nem találna kiadót. Ebben legalább annyira biztos lehetett, mint abban, hogy a próféciája egy napon valósággá válik. Addig is újabb kiadásaiban reneszánszát éli a kötet – helytálló, de hiábavaló figyelmeztetésként.
