Amerikai neobolsevizmus: woke-izmus elméletben és gyakorlatban (29. rész)

Kövess minket -on és -en!

Az amerikai neobolsevik rezsim feudális hierarchiájában értelemszerűen legfe­lül tanyázó, sőt egyenesen piedesztálra emelt feketék elsősorban a rabszolga őseik által a déli gyapotföldeken végzett ingyenmunka kompenzálásaként akarják kirázni a gatyájukból fehér hűbéreseiket.

Noha amerikaiként élvezett életszínvonaluk és afroamerikaiként járó számtalan privilégiumuk miatt mázlistának tekinthetik magukat Afrikában ragadt társaikhoz képest, most mégis horribilis összegű kárpótlást akarnak kizsarolni a napjainkban élő fehérekből az azok ősei által az ő őseiknek okozott szenvedésekért. Ez nem tűnik éppen fairnek, de az etnomazochistává vált mai fehérek hátán köztudomásúlag nyugodtan fát vághatnak egyes szadista etnikai kisebbségek, és az áldozataik még csak meg sem nyikkannak, sőt kimondottan élvezik a fájdalmat mediatikusan beléjük szuggerált „fehér bűntudatuk” (white guilt) levezekléseként.

Röviden célszerű lesz eloszlatni néhány tévképzetet a manapság a bűnök bűneként aposztrofált amerikai rabszolgasággal kapcsolatban. Kezdve azzal, hogy a transzatlanti rabszolga-kereskedelem korszaka csak töredéke volt annak az időnek, amelyet az afrikaiak azzal töltöttek, hogy egymást árulták az araboknak, és a fehérek tulajdonába került fekete rabszolgák száma (kb. 10-12 millió) jóval elmaradt az arabok birtokolta mennyiségtől. Az Afrikán belüli rabszolga-kereskedelem valójában a történelem kezdetétől mindmáig tart. Arról nem is beszélve, hogy a feketéknek összehasonlíthatatlanul jobb sorsuk volt Amerikában fehérek, mint Afrikában feketék rabszolgájának lenni.

Ennek történelmi, lélektani és genetikai okai vannak. Egészen máshogy tekintettek ugyanis a rabszolgákra a fehérek, mint a feketék. Az előbbiek körében már évezredek óta kialakult a magántulajdon fogalma, ezért a rabszolgáikat értékes vagyontárgyaknak tartották és lehetőleg kímélték. Az afrikai ősközösségi társadalmakban viszont szinte minden köztulajdonban volt, tehát a rabszolgákat is közprédának tekintették, és ennek megfelelően kezelték. Fehér felfedezők, utazók, misszionáriusok saját tapasztalataik alapján, egymástól függetlenül mind arról számoltak be, hogy az afrikaiak általában nem veszik lelkükre a rabszolgaságot, sokkal inkább a dolgok természetes rendjének tartják. Számukra a szabadságnak önmagában nem volt inherens értéke, egyáltalán nem istenítették, nem tartották az emberi lét alapfeltételének, és csak a fehér gyarmatosítók – konkrétan a felvilágosodás és a francia forradalom – ideológiai örökségeként terjedt el körükben eszmeként.

Ami a rabszolgákkal való afrikai bánásmódot illeti, fehérek beszámolói szerint semmi sem elégített ki egy afrikait jobban, mint egy brutális gyilkosságnak a szemtanúja lenni. Egy brit utazó 1857-ben azt írta, hogy az afrikaiak láthatóan örömüket lelik a kegyetlenségben: „A szenvedés látványa olyan élvezetet okoz nekik, amely nélkül unalmas számukra a világ.” Amikor Herbert Ward XIX. századi angol felfedező szemtanúja volt annak, hogy afrikaiak egy rituális tömegmészárlás áldozatainak rothadó hullái között sétáltak, és úgy tűnt, hogy semmit sem gondolnak róla, megjegyezte, hogy a fehér ember soha nem lesz képes legyőzni ellenszenvét az emberi szenvedés iránti érzéketlen közömbösséggel szemben, amely Afrikában mindenhol tapasztalható.

Az európai felfedezők úgy vélték, hogy egy gyermek életének nemcsak gazdasági, hanem belső értéke is lehet. Az afrikaiak másképp gondolkodtak. Mungo Park brit orvos, Afrika-kutató szerint a XIX. század elején Afrika-szerte általános szokás volt, hogy a szülők eladták gyermekeiket. William Cornwallis Harris angol katonai mérnök 1843-ban megjegyezte, hogy az afrikaiak a haszonszerzés aljas vágyából eladnák a saját gyermekeiket is. John Duncan skót utazó 1847-ben ezt írta: „Olyan kevéssé törődnek az utódaikkal, hogy sokan felajánlották, eladják nekem bármelyik gyereküket rabszolgának.”

Skót felfedezők két egymástól független XIX. századi becslése szerint Fekete-Afrika lakosságának mintegy háromnegyede rabszolga volt, egy másik megfigyelő szerint ötből négy volt az arány. Afrikában a rabszolga volt a fizetőeszköz: a bírságokat rabszolgákkal fizették, a feleségeket rabszolgákkal vették. Az afrikaiak egyáltalán nem ellenezték a rabszolgaságot vagy a rabszolga-kereskedelmet, és ez magukra a rabszolgákra is vonatkozott. Richard Lander brit felfedezőt az 1800-as években meglepte, hogy „a legtökéletesebb közömbösséget” látta rajtuk, amikor elvesztették a szabadságukat. Egy francia utazónak, aki az 1820-as években elhaladt egy csoport néger nő mellett, akiket az utcán árultak, szintén feltűnt, hogy „egyáltalán nem látszottak megalázottnak, hogy e célból kiállították őket”.

Amikor egy afrikai rabszolga elnyerte a szabadságát, azt egyáltalán nem tekintette ünneplésre okot adó eseménynek. Sa­muel Baker amerikai természettudós szerint a rabszolgaság eltörlése csak azt bizonyította, hogy a négerek nem értékelik a szabadság áldásait, és a legcsekélyebb hálát sem mutatják a kéznek, amely letörte a bilincseiket. Akár törekedhettek is arra, hogy rabszolgák legyenek, hiszen akkor nem kell gondoskodniuk magukról.

Booker T. Washington fekete nacionalista 1901-ben azt írta, hogy sok felszabadított rabszolga visszatért korábbi gazdáihoz, kérve, hogy vegyék vissza őket. A feketék rabszolgasághoz való vonzódása ma is megfigyelhető, és nem csak számos afrikai országban, amelyekben mindmáig létezik. Egy bizonyos Sasha Johnson nevű britanniai BLM-aktivista egyértelművé tette: „Nem akarunk egyenlők lenni, azt akarjuk, hogy a fehér férfiak legyenek a rabszolgáink.” Világos beszéd. Neobolsevik Amerikában éppen erre megy ki a játék.

Kövess minket -on és -en!