Kövess minket 
-on és 
-en!
Franciaországban már évek óta egy alacsony intenzitású etnikai háború zajlik, az idegen megszállók által évente felgyújtott 40 ezer gépkocsival, hogy rendszeres ámokfutásaiknak csak az anyagi természetű pusztításait említsük.
Napjainkban már a teljesen nyílt lázadás állapotában vannak a franciaországi etnikai gettók, olyan népségek egymás iránti nyilvánvaló, de a média által gondosan palástolt szolidaritásának a csalhatatlan jeleként, amelyek között a faji-etnikai rokonság jelenti az egyetlen köteléket. Megnyilvánulásai tekintetében egy csaknem homogén biomassza alakult ki a francia nagyvárosokat körülvevő lakótelepeken „squattoló” afrikai arab bevándorlókból, akik számára az internetes közösségi hálózatok szolgálnak mozgósító eszközként. A szüntelen politikai-médiatikus átnevelésnek, antirasszista agymosásnak alávetett és így pszichológiailag semlegesített őslakosság passzív marad, elfelejtve vagy önmaga előtt is letagadva, hogy Franciaországban már évek óta egy alacsony intenzitású etnikai háború zajlik, az idegen megszállók által évente felgyújtott 40 ezer gépkocsival, hogy rendszeres ámokfutásaiknak csak az anyagi természetű pusztításait említsük.
Ez az elnyomhatatlan kisebbrendűségi érzéstől gyötört allogén plebs állandóan bűnbakokat keres, akiket megsarcolhat, és vezeklő áldozatoknak egyedül az etnikai hovatartozásuk alapján jelöli ki a fehéreket. Ilyen körülmények között teljesen logikusan mindent meg akar semmisíteni, ami akadályozza ösztönös törekvését az őshonosok leigázására.
Drámai paradoxon, hogy miközben az antirasszista politikai rendőrség orwelli típusú rémuralmat gyakorol Franciaországban (is) a szólásszabadság és az idegen megszálló erőkkel szembeni – akár csak verbális – ellenállás elfojtása végett, éppen azokat lehetne szisztematikus fajgyűlölettel vádolni, akik az örökös áldozatainak mondják magukat. Az arabok és afrikaiak fehérellenes fajgyűlöletét alacsony társadalmi helyzetük miatt érzett frusztrációjuk és neheztelésük is gerjeszti, amely viszont a civilizált életmód iránti biológiai „indiszponáltságuk” és a modern nyugati társadalmakba való beilleszkedési képtelenségük következménye. Ez a fajta pszichológiai kondicionálás azután még fogékonyabbá teszi őket az osztályharcot és a faji revánsot elegyítő neotrockista retorika iránt. Annál is inkább, mert a kontrollált média megerősíti körükben ezeket az áldozati képzeteket, és ily módon igazolja a többségi társadalommal szembeni permanens lázadásukat, a kiszolgáltatott és védtelen fehér kisemberek elleni sarcoló-megfélemlítő-erőfitogtató razziáikat is beleértve.
Tragikus módon a francia őshonos népesség etnomazochizmussal és beteges idegenimádattal leginkább megfertőzött része az arab afrikai megszállók szekerét tolja, akik pedig naponta terrorizálnak vagy lincselnek meg francia fiatalokat egy szál cigiért, vagy egy általuk kihívónak vélt tekintet megtorlásaként. Ezek az esetek azonban nem váltanak ki tömeges tiltakozásokat az őshonosokból, vagy ha esetleg mégis, a kontrollált média és a politikai osztály sietve kriminalizálja a fehér áldozatok önvédelmi ösztönét. Csak a színes bőrű új honfoglalók randalírozhatnak rasszista indítékból, lényegében büntetlenül, mert ontológiai alsóbbrendűségük mentő körülménynek számít a véleményvezér balliberális médiaértelmiség szemében. Jellemző módon azok az őshonosok, akik a bevándorlók pártját fogják, ezt általában erkölcsi alapon teszik, miközben ez utóbbiakat az állati dominancia csordaszelleme hajtja. Egyedül a fehérek érzékenyek az egyéni „igazságosság” erkölcsi kérdésére, csak ők képesek együttérzésre és szánalomra más faji csoportok iránt.
Az afrikaiaktól és az araboktól teljesen idegen az egyéni felelősség elve, és csak a törzsi falkaösztön vezérli őket. Az „igazságosság” számukra uralmat és megtorlást jelent. Faji szolidaritásukat a fehér élettér meghódításának vágya motiválja. Noha a gettók és a gengek rendszeresen összetűznek a fekete gazdaság (kábítószer-kereskedelem, prostitúció, banditizmus, csempészkedés, áruhamisítás, védelmipénz-biznisz stb.) fölötti ellenőrzésért, a fehérekkel szembeni zsigeri és atavisztikus gyűlöletük mégis mindig egységes blokkba tömöríti őket.
A kontrollált média által szított faji agitáció végeredményben az ily módon satuba szorított francia őslakosság devitalizálását eredményezi, megtisztítva a terepet a kozmopolita fináncoligarchia boszorkánykonyhájában kifundált népességcserés gyarmatosítás előtt, amely az őshonos európaiak harmadik világbeli bevándorlókra való lecserélését (le grand remplacement) célozza. Ez a gyászos folyamat földrészünkön Franciaországban jutott a legelőrehaladottabb stádiumába, amelynek az antirasszista lózungok iránt történelmi okokból szinte már perverz fogékonyságot tanúsító degenerált burzsoáziája Nyugaton elsőként paktált le a megszálló afroarab lumpenproletariátussal, akarva-akaratlanul persze önmaga alatt is vágva a fát, egyúttal pedig azt is nyilvánvalóvá téve, hogy velejéig rohadt, korrupt és dekadens rendszere megérett a pusztulásra. Öngyilkos politikája végeredményben csakis a társadalmi rend totális felbomlását, a faji-etnikai káosz elhatalmasodását és a népesség összetételében bekövetkező radikális változás következményeként a gazdasági helyzet drasztikus romlását eredményezheti, Emmanuel Macron várható elnökségével mint katalizátorral.
|
|
|
|
|
|
Mert az már most borítékolható, hogy a májusi elnökválasztást a szocialista Valls-kormány volt gazdasági minisztere, egykori Rothschild-bankárként a City–Wall Street-tengely jelöltje fogja megnyerni, miután a korábbi favorit – a globalista „elit” ízléséhez képest azonban nyilván túlzottan is konzervatív és katolikus – François Fillonról nepotizmusra és korrupcióra utaló tények bukkantak fel a kampány hajrájában, Marine Le Pennek pedig esélye sincs a győzelemre.
Franciaországot már csak egy identitárius forradalom, egy fehér népfelkelés és nyomában az allogén elemek erőszakos hazatelepítése (remigrációja) menthetné meg. Brutális megoldás? Kétségtelenül. Ugyanezt a sorsot az algériai fehér telepesek is elszenvedték, akik számára 130 évnyi „multikulturális” együttélés után a függetlenné vált ország arab többsége csak két lehetőséget hagyott: a bőröndöt vagy a koporsót. Márpedig a történelem, mint az élet tanítómestere, megismételheti önmagát.
