Kövess minket 
-on és 
-en!
Néhány nappal ezelőtt Izraelben „a Kán nevű közszolgálati műsorszóró egyik adója az érvényben levő, de nem hivatalos tilalom ellenére sugározta a szélsőséges antiszemita véleményéről és a nácikkal való kapcsolatáról (sic!) ismert német zeneszerző egyik művét”.
(Kuruc.info)
Ezeket a sorokat írja felháborodva az izraeli Má’áriv című újság, majd hozzáfűzi, hogy a meg nem nevezett Wagner-mű sugárzása azért is igen nagy bűn, mert a zeneszerző alkotásait Adolf Hitler is igen kedvelte. A Kán műsorszóró közben már bocsánatot kért, s közleményében leszögezi, hogy Wagner zenéjét a nem hivatalos tilalomnak megfelelően a jövőben nem sugározzák.
Izraelben nem a minapi az első, s valószínűleg nem is az utolsó eset arra, hogy valakik a gyűlölködő tiltás ellenére mégis megkísérlik Richard Wagner zenéjét sugározni, eljátszani vagy elvezényelni. A második világháború után a zsidók mindenki számára gyűlöletessé szerették volna tenni a nagy német zeneszerzőt, s akinek műveit nem csak Izraelben, de egészen Mihály András operaházi igazgatóságáig Magyarországon sem volt szabad előadni. A másik gyűlölendő német „náci” zeneszerző Richard Strauss, akinek nevét azonban Izraelben már az 1990-es években törölték a feketelistáról.
Az 1961 óta minden tavasszal megrendezendő, színielőadásokat és komolyzenei hangversenyeket is magában foglaló Israel Festivalon 2001-ben az argentínai születésű zsidó karmester és zongoraművész, Daniel Barenboim elvezényelte Richard Wagner Trisztán és Izolda című operájának előjátékát. Barenboim karmestert előzőleg figyelmeztette a fesztivál igazgatósága, hogy Izraelben hallgatólagos tilalom alá esik az antiszemitának mondott Wagner műveinek nyilvános előadása, ám Daniel Barenboim nem hallgatott rájuk. A meghirdetett műsoron szereplő számok eljátszása után Barenboim kiállt a közönség elé, és bejelentette: most pedig ráadásként a Berlini Állami Hangversenyzenekar (Staatskapelle Berlin) élén elvezénylem a Trisztán és Izolda előjátékát. Aki úgy gondolja, hogy nem kívánja meghallgatni, az távozhat, s aki szeretné, az maradjon. A többség persze a helyén maradt, csak tucatnyi kiabáló, nácizó, szitkozódó személy állt föl, és hagyta el dühösen a hangversenytermet.
Az izraeli parlament oktatásügyi és kulturális bizottsága a „szentségtörő” koncert után úgy döntött, hogy Barenboim karmestert „nem kívánatos kulturális személlyé” nyilvánítja Izraelben, és fölszólította, hogy kérjen bocsánatot... Az egyik izraeli tévécsatornának nyilatkozva Barenboim azonban kijelentette: a parlamenti bizottság határozata nem fogja megakadályozni abban, hogy a jövőben is ellátogasson Izraelbe. „S hogy még én kérjek bocsánatot? Miért? Én csak ezért lennék hajlandó bocsánatot kérni, ha valaki azt állítaná, hogy Wagnert rosszul vezényeltem.”
Richard Wagner műveinek „szívélyes” izraeli fogadtatásaihoz képest egészen brutális volt az, ahogyan a másik „náci” német zeneszerző, Richard Strauss (1864-1949) hegedűre és zongorára írt szólószonátáját eljátszó Jásá Hejfec hegedűművésszel elbántak a toleráns zsidók. Jásá Rábbinovics Hejfec (magyar szövegkörnyezetben Jasha Heifetz változatban szokták átírni a nevét – H. J.), a szintén zsidó, vilniusi születésű világhírű hegedűművész, a veszprémi születésű Auer Lipót tanítványa a zsidó állam megalakulása (1948) után, 1953-ban már negyedszer járt, és adott hangversenyt Izraelben. Richard Strauss műveit, akárcsak Richard Wagneréit, Izraelben nem volt szabad nyilvánosan előadni egészen az 1990-es évek közepéig, amikor Strauss feloldozást nyert…
|
|
|
|
|
|
Jásá Hejfec a tiltás ellenére kötötte az ebet a karóhoz és Jeruzsálemben egy zongorista közreműködésével eljátszotta Richard Strauss op. 18-as, Esz-dúr hegedű-zongora szonátáját. Richard Strauss 1888-ban, 26 éves fejjel fejezte be a már kiforrott alkotásnak számító, csodálatosan romantikus művét. A lírikus hangvételű szonáta valódi ihletője pedig nem más, mint a zeneszerző által akkor megismert Pauline Maria de Ahna szopránénekesnő, egy bajor katonatiszt lánya, akibe akkoriban lett szerelmes, s akit 1894-ben aztán feleségül is vett. Ez a szonáta a német zenei romantika talán utolsó nagy föllángolása, s amelyet Jásá Hejfec azért is szeretett annyira, mert az ő nevéhez fűződik a mű első hanglemezfelvétele (1934). Megjegyezzük, hogy ezen a történelmi lemezfelvételen Hejfect a budapesti születésű zongoraművész és zenekritikus, Sándor Árpád kíséri. A szonáta második, andante cantabile című, igen lírai lassú tétele meghallgatható az olasz Chiara Morandi hegedűművész és a német Joachim Kist zongoraművész előadásába.
Richard Strauss a nemzetiszocializmus korszakában Németország és a világ ünnepelt zeneszerzője volt, aki a zsidók vádjaival ellentétben nem „szolgálta ki” a rendszert, de nem is szállt szembe vele (mint például a zavaros identitású és személyiségű Thomas Mann). Teljesen alaptalan a zsidók rá vonatkozó vádaskodása. Strauss esetében megint az a helyzet, hogy a zsidóknak a vádaskodás helyett inkább hálásnak kellene lenni. A zeneszerző egyik híres operája, a Die schweigsame Frau (A hallgatag asszony) librettóját Strauss régi szövegkönyvírója, a zsidó Stefan Zweig írta, ami az 1935-ös bemutató idején a Harmadik Birodalomban már nem volt jó ajánlólevél. Az opera drezdai bemutatója előtt Strauss személyes követelésére Zweig nevét is föltüntették a plakátokon, amiért Joseph Goebbels utasította a zeneszerzőt, hogy önként és dalolva mondjon le a Birodalmi Zenei Kamara (Reichsmusikkammer) igazgatói állásáról. Nem beszélve arról, hogy a menye, Alice Strauss zsidó volt, s ezért a „náci” német komponista unokái is zsidók voltak.
Az 1953-as izraeli hangversenyén Jásá Hejfec tehát a szigorú tilalom ellenére eljátszotta Richard Strauss hegedű-zongora szonátájának hegedű szólamát. A koncert előtt Ben-Cijon Dinúr, akkori izraeli oktatásügyi és kulturális miniszter kérte a hegedűművészt, hogy ne játssza el a Strauss-művet, mert abból komoly bajok lehetnek. Aztán lettek is… Jásá Hejfec válasza ez volt: „A zene az ilyen meggondolások felett áll, s ezért nem változtatok a meghirdetett műsoron.” Csakhogy a koncert után a szállodája közelében valaki rátámadt, és egy vasrúddal többször is ráhúzott a jobb karjára. A hegedűs a következő hangversenyén már nem tudott fellépni, s haragjában elhagyta Izraelt, ahová 1970-ig nem tette be a lábát.
