Több százezer elhurcolt, több tízezer bebörtönzött és internált ember, több száz kivégzett mártír. Negyven év zsarnokság számokban.
1947 február 25-én hurcolták el Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát. Nem tartozott a legismertebb, és a legjobban meghurcolt áldozatok közé. A Gulagon eltöltött esztendők alatt rettenetes megpróbáltatásokat élt át, de végül élve hazatért. Ez a nap ma Magyarországon a kommunizmus emléknapja.
Nem kínozták halálra, nem végezték ki, mint oly sok más embert. Hogy mégis az ő letartóztatásának évfordulója lett az emléknap, az minden bizonnyal elsősorban sorsának szimbolikus jellege miatt alakult így.
Kovácsot azért állították félre, mert meggyőződéses antikommunista volt. A lehető legabszurdabb vádak alapján ítélték húsz év börtönre. Másnap a a Szabad Nép azt harsogta:
"Aktívan vett részt földalatti szovjetellenes fegyveres csoportok alakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében”.
Ráadásul nem is hazai kommunista pribékek, hanem a megszálló Vörös Hadsereg hurcolta el, büntetését is messzi idegenben töltötte. Mártíriuma így jelképévé vált nem csak a diktatúra könyörtelenségének, de az idegen uralomnak, és az ország kiszolgáltatottságának is. Sorsa ébresztő hatással volt azokra is, akikben éltek még illúziók az 1945 utáni "népi (a pesti köznyelvben némi) demokrácia" kapcsán. A kommunisták közeli szövetségesének számító Nemzeti Parasztpárt alelnökében, Kovács Imrében is ekkor tudatosodott, amit már korábban is egyre jobban sejtett: Rákosiék totális diktatúrát készülnek kiépíteni, és ebben neki sem lesz helye. Még aznap kilépett pártjából, és elhagyta az országot.
Ami ezután következett, az a magyar történelem abszolút nulla foka. A mélypont, ahová soha azelőtt még nem süllyedt ez az ország, és ahonnan azóta sem tudtunk igazán felemelkedni. A számok így festenek:
Már 1944-45-ben 600 ezer szovjet fogságba hurcolt ember, legalább harmaduk "malenkij robotra" hurcolt civil. Legalább egyharmaduk soha nem tért vissza az embertelen rabszolgamunkából.
1945-48-ig 27 ezer népbíróságok által elítélt "háborús bűnös", köztük 189 kivégzett ember. A legújabb kutatások szerint jelentős részük minimális, vagy épp semmilyen szerepet nem játszott a zsidóüldözés, vagy a nyilas uralom idején. Sokaknak egyszerűen annyi volt a bűnük, hogy helyi elöljárók, jegyzők, vagy csendőrök voltak.
1946-tól koncepciós perek sorában több, mint 100 kivégzett, és több tízezer bebörtönzött ember. 1956-ig mintegy egymillió ember ellen indítottak politikai, vagy köztörvényes köntösbe bújtatott politikai okokból eljárást. (Aki nem teljesítette az irreális termelési, vagy beszolgáltatási követelményeket, az "szabotázst" követett el, tehát a "nép ellenségévé" vált.) Az ÁVH-n külön terv irányozta elő, hány "összeesküvést" kell leleplezni egy-egy évben.
Akit még a diktatúrát 100%-osan kiszolgáló bíróságok sem tudtak elítélni, azokat mindenféle verdikt nélkül egyszerűen "leinternálták". Buda-Dél, Tiszalök, Kistarcsa, Kazincbarcika, vagy Recsk a magyar történelem legrettegettebb helységneveivé váltak. Az itt felállított munkatáborokba hurcolt 25 ezer ember hivatalosan megszűnt létezni, szeretteik hosszú esztendőkön át semmit sem tudtak róluk.
Százezreket nyilvánítottak "osztályidegennek", vagy "osztályárulónak". Előbbihez elég volt egy szép ház, vagy egy kis műhely, utóbbihoz az üldözöttekkel szembeni legcsekélyebb szolidaritás vállalása is. A megbélyegzett fiatalokat munkaszolgálatra hívták be (érdekes módon ezt az intézményt "elfelejtette" eltörölni az 1945 utáni hatalom). Ők sokszor majdnem ugyanolyan megaláztatásoknak és kínzásoknak voltak kitéve, mint a bebörtönzöttek és internáltak. Az második világháború idején munkaszolgálatot teljesítők kaptak kárpótlást - az 1945 utániak a mai napig nem.
Sztálin 1953-as halála valamelyest enyhített a terror szorításán. Ám az 1956-os szabadságharc vérbe fojtása után minden idők legnagyobb megtorlása indult el. 1956 és 1961 között mintegy 400 embert végeztek ki, 21 ezret börtönöztek be, és 17-18 ezret internáltak az "ellenforradalomban" való részvétel miatt. Ahogyan Rákosiék idején, úgy Kádárék bosszúhadjárata alatt is elég volt, ha valaki rosszkor, rossz helyen volt. Emberek tucatjait gyilkolták meg, vagy csukták le hosszú évekre úgy, hogy valójában semmi érdemleges szerepet nem játszottak 1956 októberében. A mártírokat jeltelen sírba temették, szeretteik 1989-ig egy szál virágot sem tehettek nyughelyükre.
A forradalom idején, és a leverését követő sortüzek áldozatainak számát a mai napig nem tudjuk pontosan, de bizonyosan több száz halottról beszélhetünk. A felelősök közül néhány ember ellen indult eljárás, de a gyilkosok közül végül senkit sem ítéltek letöltendő börtönbüntetésre.
A kádári "enyhülés" idején az elnyomás nem szűnt meg, az elvtársak a mézesmadzag mellett bármikor előkapták a korbácsot is, ha úgy ítélték meg, hogy ez szükséges. Számos papot és szerzetest zártak börtönbe "illegális hittanoktatás" vádjával. Fiatalok százait vegzálták, verték össze, és állították elő csak azért, mert a hivatalos rendezvényeken túl is meg mertek emlékezni március 15-ről. Az emberarcúvá maszkírozott diktatúra álarca mögül időről időre elővillant a paranoiás zsarnokság szörny-ábrázata. Csak egy példa: 1969 júliusában több fiatalt azért fogtak perbe és végül ítéltek el „fasiszta felvonulás” szervezése miatt, mert a Belvárosban csoportosan menetelve énekelték a „Lánc-lánc-eszterlánc” kezdetű mondókát.
