A XX. század első felének jobboldali politikusai közül talán a legfordulatosabb életű, legindulatosabb és egyik legtehetségesebb személye Rajniss Ferenc volt, az 1935-1945 közötti időszak legismertebb újságírója, akit először a szocializmus, majd a nacionalizmus eszméje bűvölt el.

Először ugyan a hungaristák politikai ellenfele volt, de a „kiugrással” kapcsolatos, alkotmánysértő árulás idején megtalálta az utat Szálasi Ferenchez, mert erősebb volt a hazaszeretete, mint az egyéni hiúsága.

Rajniss Ferenc 1893. július 24-én született Bártfán. Mivel gyermekkorában mindkét szülőjét elveszítette, árvasorban nevelkedett. Emiatt – anyagi alap híján – nem tudott tehetségének megfelelő iskolai végzettségre szert tenni. Így kénytelen volt azzal beérni, hogy 1913-ban a nagyváradi tanítóképzőben tanítói oklevelet szerzett. A regáti magyarok legnépesebb szervezete, a Szent László Társulat alkalmazta Bukarestben oktatási és szervezési feladatokra.

Az első világháború kitörése után, 1914 júliusában hazatért és azonnal bevonult katonának. Érettségizettként a legalacsonyabb tiszti rendfokozatban szolgált.

A szerbiai, majd a galíciai hadszíntéren harcolt. 1915 márciusában itt került szibériai orosz hadifogságba, ahonnan 1919-ben megszökött, de Petrográdban újra elfogták.

A szovjet kormány a magyarországi népbiztos perben halálra ítéltek fejében a hadifogoly tisztek egy csoportját, köztük Rajnisst szabadlábra helyezte 1921 decemberében. Ezután Rajniss a Magyar Vöröskereszt Egyesület szociális bizottságában helyezkedett el.

Rajniss az 1920-as évek elején ízig-vérig szociálpolitikus volt. Keményen ostorozta a magyarországi szociális helyzetet. A korszerű szociálpolitikai ismeretek elsajátítása végett 1925-1927 között a New York-i szociálpolitikai főiskolán, majd a Columbia Egyetemen folytatott közgazdasági és szociológiai tanulmányokat. Majd 1928-ban a londoni közgazdasági egyetem hallgatója lett.

Hazatérve a szocializmus prófétájaként működött. A megoldást a korszerű szociális nevelésben látta. Kísérletet tett egy szociális főiskola létrehozására, de tervét nem tudta megvalósítani, mert az akkori hivatalos szemlélet a szociálpolitikát kizárólag jótékonysági ügynek tekintette. Ezért Rajniss felhagyott a kísérletezéssel és az 1930-as évek elején az újságírás felé fordult. Először a Reggel című ellenzéki hétfői lapnak lett a munkatársa. E lapban még szembeszegült a nacionalista irányzattal, és kritikusan szemlélte a Gömbös-kormány első lépéseit.

1933-ban belépett a Kisgazda Pártba, de 1934-1935-ben kedvező véleményt formálva a nemzetiszocialista Németországról átértékelte állásfoglalását. Ezt megelőzően többször tett látogatást a Harmadik Birodalomban. 1933 októberében kivált a Reggel szerkesztőségéből és az Új Magyarország című reggeli politikai napilapnak lett az újságírója, majd Gömbös támogatójává szegődött. Ez már a meggyőződéses nacionalista Rajniss volt. Részletes nacionalista programot nem dolgozott ki, csak politikai irányelveket fogalmazott meg.

Rajniss új politikai környezetét 1936-1937 fordulóján a Nemzeti Front – Magyar Nemzetiszocialista Néppárt alkotta, amelyet Salló János tisztviselő vezetett. A Nemzeti Front egyike volt az 1930-as évek második felében alakult nemzetiszocialista pártoknak, amelyek később mind eltűntek, miután Szálasi Ferenc 1935-ben megalapította a Nemzeti Akarat Pártját. ő valami egészen eredetit alkotott: nemcsak politikai programot adott, hanem megteremtette a Hungarizmust, a nemzetiszocializmus magyar gyakorlatát megfogalmazó világnézetet, amely hamarosan a társadalom igen különböző rétegeiből számos hívőt vonzott magához, akiknek a száma néhány év alatt 300 000-re emelkedett. Szálasi pártja Magyarország legnagyobb tömegpártja lett.

Rajniss a Szálasi-jelenségtől felbukkanása óta idegenkedett. Szálasival mindennemű kapcsolata 1938 elején megszakadt, amikor elutasította, hogy Szálasit elismerje a nemzet vezérének. Rajniss úgy vélte, hogy a politizálást a társadalom középső és felső szintjére kell korlátozni. Ezt az álláspontot képviselte Imrédy Béla is, aki 1940 végén Magyar Megújulás Pártja néven németbarát jobboldali ellenzéki pártot alapított.

Rajniss, aki már 1939-ben szakított Salló pártjával, a Magyar Megújulás Pártjának leginkább tevékeny nemzetgyűlési képviselője lett.

Különös gyakorisággal tiltakozott az első és második zsidótörvény számos kibúvót megengedő végrehajtása ellen. A nyilaskeresztes képviselőkkel összhangban követelte, hogy rekesszék ki a zsidókat a gazdasági élet minden területéről. Több ízben kifejtette, hogy össze kell hangolni a kül- és belpolitikát, tengelybarátnak kell lennünk nemcsak külpolitikailag, hanem a nemzetszervezés belső alapelveiben is.

Rajniss 1941 májusától a Magyar Futár című politikai hetilap fő- és felelős szerkesztője lett. A lap szöveges rovatait, így a „Hétről hétre” glosszáit, valamint a „Hadijelentés, csaták, új fordulatok” című, két oszlopos aktuális háborús beszámolóit rendszerint maga a főszerkesztő írta. Lapja szellemiségét angolszász- és szovjetellenesség, valamint antiszemitizmus jellemezte. A Magyar Futár fő vonzerejét az érdekfeszítő, izgalmas háborús képanyag szolgáltatta.

Példányszáma meghaladta a félmilliót.

Rajniss 1944 szeptemberében egyik szervezője lett a háborúból való alkotmányellenes „kiugrást” megakadályozni szándékozó Törvényhozók Nemzeti Szövetségének, amely magában foglalta a Nyilaskeresztes Párt, a Magyar Megújulás Pártja, a Magyar Nemzetiszocialista Párt és a kormánypárt hasonlóan gondolkodó képviselőit. A Nemzeti Szövetség megalakulását előkészítő tárgyalások során került sor Szálasi és Rajniss kibékülésére, „békekötésére” szeptember 17-én.

A hungarista hatalomátvétel után, 1944. október 16-án létrejött a három tagú kormányzótanács, amelynek egyik tagja – Beregfyn és Csián kívül – Rajniss Ferenc lett. Emellett a szintén október 16-án alakult Szálasi-kormányban vallás- és közoktatásügyi miniszter lett, és lehetőségeihez képest mindent megtett a középiskolai és egyetemi ifjúság nemzeti szellemű neveléséért. Egyik fő kezdeményezője volt a Műszaki Egyetemen tanuló hallgatók németországi áttelepítésének. Így kerültek az egyetemisták Drezda külvárosába, ahol – csodával határos módon – túlélték a február 13-i és 14-i három hullámban végrehajtott angolszász terrorbombázást.

Rajniss minisztersége alatt gyakran került konfliktusba Szálasival, mert nem tudta elfogadni a hungarista uralom társadalmi tartalmát, a széles néptömegek bevonását a politikába. De teljesen megegyezett a felfogása Szálasival abban, hogy a háborút Németország oldalán a végsőkig folytatni kell.

Rajniss a nemzetvezetővel az 1945. február 23-i Koronatanácson lezajló utolsó összetűzést követően miniszterségéről és a Kormányzótanácsban betöltött tagságáról lemondott, és március 7-én megkapta Szálasitól a hivatalos felmentést. (A Kormányzótanácsban utódja Gera József lett.)

Rajniss neve 1945 nyarán már ott szerepelt a „háborús főbűnösök” listáján. Népbírósági pere 1945. november 28-december 7. között zajlott le a „Népbíróság” előtt.

„Háborús és népellenes bűntettekért” első fokon kötél általi halálra ítélték. Másodfokon a „Népbíróságok Országos Tanácsa” 1946. február 28-án jóváhagyta az ítéletet, és szótöbbséggel úgy döntött, hogy nem ajánlja kegyelemre. Tildy Zoltán köztársasági elnök 1946. február 9-én kegyelemből engedélyezte, hogy a halálos ítéletet ne kötél, hanem golyó által hajtsák végre.

A kivégzésre 1946. március 12-én került sor, Szálasi Ferenccel és társaival egy napon, reggel 8 órakor. A kivégző osztag golyói először nem sebezték halálra, csak megsebesítették. A földön fekvő Rajniss vizet kért. Erre odaszaladt több zsidó, leköpték és így kiáltottak: „Itt a víz, igyál!” Ezt követően a kivégzők parancsnoka egész közelről végzett vele.

Ez a szégyenletes, perverz jelenet jól példázza azt a féktelen bosszúállást, amely 1945. május 9-én rászakadt Európára, s amely még fokozottabb mértékben nyilvánult meg Szálasi Ferenc és társai 1946. március 12-i délutáni kivégzésén.

Rajniss Ferencet nem egy illetékes bíróság törvényes és igazságos ítélete alapján végezték ki, hanem életét a hatalmat idegen segítséggel bitorló nemzetellenes terrorrendszer golyója oltotta ki. Ezért ő is a nemzet vértanúja.