A kuláküldözés 1948-ban, a kommunista hatalomátvétellel kezdődött meg. A sztálinista Rákosi-rezsim kíméletlen harcot indított a magyar agrártársadalom ellen.

A párt minden eszközzel arra törekedett, hogy lerombolja a hagyományos paraszti életformát és a gazdákat földjeik elhagyására kényszerítse.

A támadások célkeresztjébe – a szovjet mintának megfelelően – a kuláknak bélyegzett nagygazdák kerültek, akiket a két háború között parasztpolgárnak neveztek.

Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára 1948. augusztus 20-án kecskeméti beszédében hirdette meg a „kuláküldözést” mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának fontos eszközét. (A kulák orosz eredetű szó, jelentése ököl, illetve gazdag paraszt.)

Az államhatalom a kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak, a mezőgazdaság szocialista átszervezése fő akadályozóinak tekintette. A kulákokat a „dolgozó nép” ellenségének kiáltották ki, és megindult a béreseket foglalkoztató módosabb parasztok módszeres üldözése; országosan mintegy 71 ezer kulákcsaládot tartottak nyilván.

Egy ócsai asszony teljesíti tojás-beszolgáltatási kötelezettségét Ócsán (1952)

Kuláknak az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt, továbbá a cséplőgép-tulajdonosok és a malmot üzemeltetők, a gyakorlatban azonban a helyi pártvezetőség döntött arról, ki kerüljön fel a kuláklistára.

A kulákokat különösen sújtotta a beszolgáltatás, az adó feletti, valószínűtlenül magas teher, amely teljesen ellehetetlenítette őket. Sok kulákká minősített embert a lakásából melléképületbe költöztettek ki, a házába pedig betelepedtek a helyi pártfunkcionáriusok.

Volt, aki nem bírta elviselni a zaklatásokat és öngyilkosságot követett el, másokat otthonukban vertek agyon vagy a börtönben elszenvedett testi bántalmazások következtében vesztették életüket. Nem csoda, hogy a gazdák tömegével ajánlották fel „önként” földjüket az államnak.

A kulákokat megbélyegezték, igazolványukban szerepelt a nagy K betű, amely iskolás gyermekeik neve mellett is rögzítettek az osztálynaplókban. Gyerekeiket középiskolába csak nehezen vagy egyáltalán nem vették fel, legfeljebb lakóhelyüktől távol, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobbak sem kerülhettek. Nagykorúságuk elérése után ezért sokan költöztek a városokba, mert ha munkásként dolgoztak, néhány év múlva már bejutottak az egyetemre, főiskolára.

A Sztálin halála után, 1953 júniusában Nagy Imre vezetésével megalakuló kormány számos korrekciós intézkedést hozott, a kulákok számára az amnesztiarendelet és a kuláklista eltörlése bizonyult a legfontosabbnak.

A kulákkérdés azonban nem került le a napirendről, a pártvezetés Rákosi vezette sztálinista szárnya mindent megtett azért, hogy a kulákokkal szembeni gyűlöletet tovább szítsa. A kulákokat tették felelőssé a kényszerrel létrehozott termelőszövetkezetek felbomlásáért, de azért is, ha a téeszek gyenge eredményt értek el.

Az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-rendszer már inkább a kiegyezésre törekedett a parasztsággal. 1959 tavaszán törvényerejű rendelet szabályozta a mezőgazdasági termelőszövetkezetek, csoportok alakításának feltételeit és működési módját, mintegy előírva nemcsak a volt „kizsákmányolók” belépését, azonban a legtöbben a rendszerváltás után sem részesültek igazi kárpótlásban, az őket megnyomorító kommunisták pedig megúszták felelősségre vonás nélkül, az idő múlása miatt valószínűleg most már örökre.