Kövess minket: TELEGRAMVKONTAKTE

Megosztás:

A protoszocializmus kezdetén, még az ancien régime alatt, a forradalmárok úgy gondolták, hogy az egyént a születési kiváltságokra alapozott igazságtalan társadalmi rendszer akadályozza meg képességei kibontakoztatásában.

Az egyén felszabadításának akarata – a célként kitűzött meritokrácia helyett – a kizsákmányoló nemzeti burzsoázia diadalát eredményezte, amelyre gyorsan rátelepedett a kozmopolita spekuláns- és uzsoratőke.

Erre a XIX. század közepének forradalmi szocializmusa válaszolt, amely azonban a rabszolga-mentalitás szülte kollektivista irigységbe fulladt. Az irányzatot ügyesen manipulálták a liberalizmus talaján tenyésző marxista agitátorok guruik vezetésével, alkalmas eszközt látva ebben a keresztény-konzervatív és patriarchális társadalmi rend felbomlasztására. Forradalmi retorikájuk vezérmotívuma az az állítás volt, miszerint a társadalmi környezet termékeként az egyén nem felelős a tetteiért. Manapság ez a paradigma rendszerszintű büntetlenséget ad a harmadik világbeli ragadozóknak Nyugaton.

Az európai társadalmakban az egyén elvileg mindig felelős a kudarcáért, a "segíts magadon, Isten is megsegít" közmondás szellemében. Így működik a fehér lélektan, amelyet azonban jelentősen deformált a társadalmi kapcsolatoknak a gyöngék szocializmusában megnyilvánuló államosítása. Az őrült kollektivizmus helyett a fehérek kulturálisan a méltányosságot és az igazságosságot favorizálják, és ellenzik mindazt, ami megakadályozza az egyént abban, hogy szabadon boldoguljon. Egyes etnoszociális fehér selejtek persze gyűlölik e felfogás sikerét, mert nem hajlandók beismerni és elfogadni, hogy ők maguk tehetségtelenek. Az ő neheztelésükre és irigységükre apellál a marxista demagógia és a trockista felforgatás.

Ezt a jelenséget jelentősen kibővítette a szocialista gondviselő állam létrejötte, amely a szabad és szükséges, organikus szolidaritás formáit eltérítette a szociális pénztár felé, amely a termelékenyebbek adózási kifosztásán alapul a kevésbé produktívak javára az államot ellenőrző politikusok révén. Ez az újraelosztó fiskális fosztogatás, amely kezdetben a társadalmi igazságtalanságok mérséklését szolgálta a dolgozók érdekében, mostanra a társadalmi igazságtalanság legfőbb okává vált azzal, hogy negligálja a személyes érdemet, amely alapvető az európai kultúra számára, vagyis de facto kollektivizál a túlzó adózás által. E politika táplálja a parazita elemek elszaporodását, semmittevésre bátorítva őket a szociális segélyezéssel.

A fehérek csaknem teljes azonosulása a liberál-demokratikus állammal annak kollektivista degeneráltsága után hozzájárul ahhoz, hogy védekezésként még inkább bezárkózzanak individualizmusukba. Más szóval, hajlamosak kiönteni a fürdővízzel együtt a gyereket is, vagyis elvetni az etnikai szolidaritás minden formáját, nem különböztetve meg azt a kollektivizmus egyetlen általuk ismert formájától, az állami kollektivizmustól, amely jelenlegi formájában már nem a fehérek közötti társadalmi konfliktuscsökkentést és gazdasági-egzisztenciális nivellálódást szolgálja. A nyugati államszocialista kollektivizmus ugyanis éppen most rombolja le a nyugati civilizációt az általa kifejtett aktuális túlélési stratégiák, mindenekelőtt a "boomer" nemzedék hedonista egoizmusa és nihilista "utánam a vízözön" mentalitása által lehetővé tett népességcserés gyarmatosítás révén, amit az is megkönnyít, hogy a fehérekből mára csaknem teljesen kiveszett az önvédelmi reflex, ellentétben a lecserélésükre törekvő idegenekkel.

Ennek oka egyrészt a nagyrasszok törzsfejlődés során kialakult, egymástól eltérő, biológiai-genetikai eredetű emocionális "feltöltöttsége", másrészt a frankfurti iskolás kultúrmarxizmus kimondottan fehéreket célzó szervezett agymosó tevékenysége. Az európaiak érzelmeit általában az ész vezérli, és inkább csak az egyének közötti közvetlen kapcsolatokra alapozott társadalmi viszonyok körére korlátozódik. A feketék és az arabok viszont többnyire képtelenek kontrollálni az érzelmeiket, különösen akkor, amikor etnikai-vallási közösségüket külső támadás éri, vagy az megtámadottnak érzi magát. Az ő létfelfogásuk túlságosan behatárolt ahhoz, hogy különbséget tegyenek az "én" és a "csoport" között, amellyel azonosulnak. Önmagában az IQ-szint nem magyarázza fokozott hordaemocionáltságukat, viszont minél alacsonyabb az intelligencia, annál korlátozottabb az egyén képessége arra, hogy megkülönböztesse önmagát azonosulási csoportjától, vagyis a saját érzelmeit annál inkább ez utóbbi érzelmi állapota kondicionálja.

Akkor tehát a törzsi ösztön kultiválása az európaiaknál éppenséggel az idegen tömegek törzsi szinten megrekedt érzésvilágának kopírozása lenne? Szó sincs róla. Valójában a fehérek markáns egoista tendenciájának korrigálásáról van szó, amely ebben az új, multikulturális kontextusban a fehér társadalom stabilitását fenyegeti, lehetővé téve az ellenséges etnikai csoportoknak, hogy szervezett ellenállás nélkül fosztogathassák a többségi társadalmat. Bármiféle szervezett ellenálláshoz ugyanis kollektív öntudat szükséges, és ebben a történelmi helyzetben – konkrétan a fehérek puszta fennmaradását veszélyeztető válsághelyzetben, amikor en bloc fenyegeti őket genocídium – ez az öntudat csak "törzsi" lehet. Ez tehát egyfajta, a közjó érdekében szükséges korrekció.

Persze, ha a fehérek javíthatatlanul ego­isták lennének, akkor nem építhettek volna államokat, mert minden állam alapvető célja egy adott csoporton belüli empátia politikai megszervezése. Márpedig a fehérek per definitionem államépítők. Bárhol telepedtek is meg, mindenhol államot alapítottak, hogy szervezéssel maximalizálják a szolidaritás hatásait csoportjukon belül.

A fehérek szolidaritása a hierarchikus államszervezés révén valósul meg. Ez a fajta szolidaritás mindig módszeres, piramidális szervezés, amelyet a közösségnek előzetesen legitimnek kell elfogadnia. Azok a rasszok, amelyek képtelenek kultúra és pláne civilizáció létrehozására, irigylik a fehér szolidaritás állammá szervezett gyümölcseit, és miután megtelepedtek a fehérek államaiban, igyekeznek megszerezni az ellenőrzést az állami szolidaritás mechanizmusa fölött, hogy átváltoztassák az etnikai fosztogatás eszközévé. Ennek a folyamatnak egyik teljesen egyértelmű megnyilvánulási formája a Black Lives Matter nevű fehérellenes "afrobolsevik" mozgalom Amerikában.