A Panzerfaust (magyarul: „páncélököl”) a német hadsereg legnagyobb számban gyártott, egyszer használatos páncélromboló fegyvere volt a második világháború idején. Rendszeresítését követően hat változatban gyártották, a Magyar Királyi Honvédség is rendszeresítette, Magyarországon is gyártották hasonló kialakítással.
Leggyakrabban mégsem páncélozott járművek, hanem épületek, gyalogság és géppuskafészkek ellen használták.
A háború alatt nagy hírnévre tett szert, mert azon kevés német hadieszközök egyike, amely egyszerre bírt kielégítő teljesítménnyel, és egyúttal kis költséggel volt gyártható, ezért a német haderőnek elegendő mennyiség állt rendelkezésére.
A második világháborúban a rohamosan fejlődő páncélosnem ellen egyszerűen a gyalogságnak nem volt hatásos ellenszere. A páncélelhárító ágyúkat nehézkes volt szállítani, a kézi aknák pedig csak közvetlen közelről működtek.
1942-ben a lipcsei HASAG cég a saját szakállára fejlesztésekbe kezdett Dr. Heinrich Langweiler vezetésével. Egy kézből indítható, hátrasiklás nélküli páncéltörő-gránátvetőt kívántak megalkotni, ez lett a család első tagja, a Faustpatrone klein.
A töltet egy kumulatív gránát volt, mely rézből vagy más fémből készült tölcsér-formából és az ezt körülvevő robbanóanyagból állt. A robbanás összepréselte a kúpot és előre lökte, amely így „átszúrta” a páncélt. A tankba hatoló olvadt fém hőhatással megölte a legénységet vagy a teljes tank megsemmisült a belső lőszerkészlet berobbanásától.
A fegyver egy 80 cm hosszú, és 3,3 cm átmérőjű csőből állt, ami 54 g nitro-cellulóz töltetet tartalmazott. A vége egy papírkupakkal le volt fedve, hogy ne tömíthesse el szennyeződés. Az elejében lévő harci fej 36 cm hosszú, és 10 cm átmérőjű volt, ami 400 g robbanótöltetet tartalmazott. A töltet 53-4% RDX és 46-7% TNT volt. Ez 140 mm-es páncélt volt képes átégetni. A fej 28 m/s sebességgel hagyta el a csövet, ami 30 m-es lőtávolságot tett lehetővé. A töltet már azelőtt kiégett, hogy a csövet elhagyta volna, viszont kirepüléskor kisodort magával forró égésgázokat, ami sok balesetet okozott. A fegyver egy elég kezdetleges célzórendszert kapott. Kibiztosítás után a ravaszt fedő kart fel kellett hajtani, aminek a teteje, valamint a fej teteje a céllal egy vonalba kellett essen.
A faustpatroné-nak sok hiányossága volt, így hamarosan több változtatást is végeztek. A fej a formája miatt könnyen lepattant a célpontról, így szélesebb, 14 cm lett, és 39,5 cm hosszú. A töltet tömegét 800 g-ra növelték, így 200 mm-re nőtt az átütőereje. A cső is szélesebb, 4,4 cm lett, valamint a lőpor mennyiségét is 95 g-ra növelték. A laposabb és nehezebb fej miatt, a majd kétszer akkora töltet ellenére, szintén csak 30 m/s-ra volt képes, ami 30 m-re volt elegendő. Ezenkívül a célzáson is fejlesztettek, mivel a korábbi erre szolgáló kallantyúra három jelet tettek, ami különböző távolságban lévő célok ellen segített (20, 30 és 40 m). Ezt azonban már nem faustpatroné-nak, hanem Panzerfaust 30-nak hívták, utalva a lőtávolságra. Ennek a gyártása 1943. szeptemberében indult meg. A legfőbb probléma megoldatlan maradt. A csekély hatótávolság miatt a csövet 5 cm-re vastagították, és a lőpor mennyiségét 134 g-ra növelték. Ez 45 m/s-ra gyorsította, és 60 méterre repítette az új Panzerfaust 60-at. A nagyobb lőtávolság miatt módosították a célzórendszert, amivel 80 m-ig lehetett vele célozni. Ezt 1944. októberétől kezdték gyártani.
Már novemberben elkezdték gyártani a Panzerfaust 100-at. Ennek a lőportöltete már egy két részből álló 190 g-os töltet volt, a csövet pedig 35 cm-rel meghosszabbították. A célzórendszert 150 m-ig módosították. 1945. januárjában kezdték fejleszteni a Panzerfaust 150-et. A töltetet 56 cm-hosszú kúpos formára alakították, aminek köszönhetően kisebb töltettel is tartotta a 200 mm-es átütőerőt. A cső már nem eldobható volt, hanem 10 lövésre volt szavatolva. 85 m/s-os sebességgel, 150 m-re volt képes elrepülni. Csak márciusban kezdték a gyártását, így mindössze néhány került ki a csapatokhoz.
Kis lőtávolsága miatt használata nagy személyes bátorságot igényelt. A használót nem csak a célpont harckocsi veszélyeztette, hanem az ellenséges gyalogság tüze, a fegyver hajtósugara is könnyen okozott égési sérüléseket és a harckocsi megsemmisülésekor szétrepülő fémdarabok is komoly sérüléseket okozhattak. Leginkább városi harcban használták sikeresen, illetve az 1944-es normandiai csatározásokban, ahol a sövényfalak között jól használhatónak bizonyult.
A fegyver használat úgy nézett ki, hogy egy bonyolult, 8 lépésből álló élesítési folyamat során az elsütő szerkezetet berakták a fej és a rakétatest közé. Ezután a ravaszt fedő kart fel kellett hajtani, aminek a teteje, valamint a fej teteje a céllal egy vonalba kellett essen. A elsütőbillentyű megnyomása után beindult a rakétatest. A becsapódó lövedék csapódó gyújtója pedig indította a kumulatív gránátot.
A panzerfaust legfőbb erénye az olcsósága volt, darabja nagyjából 15 birodalmi márkába került. Az 5%-os selejt arány ellenére népszerű fegyver volt és a háború után a megmaradt példányokat sokáig hadrendben tartották még (amíg új páncélöklöket fejlesztettek ki).
