Kövess minket: TELEGRAM — VK — HUNDUB
Az első világháborúban kifejlesztett harckocsit a két világháború között átvette a világ minden nagyobb hadserege. A gyalogság által az új fegyverre a harctéren adható válaszok kifejlesztése a legkülönbözőbb irányokat vette, a Szovjetunió pedig egy egészen bizarr fegyverrel is előrukkolt.
Az első világháború által előidézett számtalan haditechnikai újítás közül talán a harckocsinak volt a legnagyobb közvetlen hatása a csatatéren. Habár e fegyvereket csak korlátozott számban alkalmazták és e bevetések is inkább a konfliktus vége felé történtek, a hadviselő felek egyikében sem maradt kétség afelől, hogy a jövő háborúiban rendkívül fontos szerepe lesz a tankoknak. A két világháború közötti időszakban a fejlett iparral rendelkező országok mind igyekeztek továbbfejleszteni az eredeti konstrukciókat. Az újabb modellek egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre jobb felfüggesztéssel kerültek sorozatgyártásra.
Más országokhoz hasonlóan a Szovjetunió is nagy mértékben a harckocsik használatára építette doktrínáját, azonban a Vörös Hadseregnél is tisztában voltak azzal, hogy a gyalogságnak is szüksége van eszközökre a harctéren az ellenséges páncélosok ellen. A legfeljebb a motortérre dobva vagy a lánctalp elé helyezve kártékony, és kizárólag nagyon közelről alkalmazható kézigránátok mellett szükség volt egy megbízhatóbb fegyverre is. A legtöbb országban a választás az úgynevezett páncéltörő puskára esett.
Szovjet katonák egy PTRSz–41 félautomata páncéltörő puskával a második világháborúban
Az első páncéltörő puskákat még a Német Birodalom fejlesztette ki az első világháború végére a brit és francia harckocsik ellen, a koncepció pedig számos országban elterjedt a háború után, köztük Lengyelországban is, a Szovjetunióban azonban nem folyt ilyen irányú fegyverfejlesztés. A Harmadik Birodalommal összehangolt 1939-es Lengyelország elleni támadás során a Vörös Hadsereg zsákmányolt több wz. 35 jelű lengyel páncéltörő puskát, amelyek alapján saját fejlesztésbe kezdtek. Saját fegyvereik csupán 1941-re lettek harckészek, az egylövetű PTRD–41 és a félautomata PTRSz–41 páncéltörő puskák formájában.
Az azonos, 14,5×114 milliméteres lőszert használó fegyverek már bevezetésükkor mutatták, hogy a páncéltörő puska mint eszköz kezd idejétmúlttá válni: a szovjet puskák 100 méteren belül voltak csupán képesek 40 milliméternyi páncélzat átütésére, amely az 1941 júniusában a Szovjetuniót lerohanó német harckocsik ellen még éppen elégséges volt. Tovább csökkentette azonban a fegyverek hatékonyságát, hogy nagyok és nehezek voltak (a PTRD több mint 20, a PTRSz körülbelül 17,5 kilogramm tömegű volt), kevés jutott belőlük a frontra, és a nagy kaliberű lőszerből sem voltak jól ellátva a csapatok. Volt azonban a Vörös Hadseregnek egy alternatívája.
PTRD–41 páncéltörő puskát használó szovjet csapatok a kurszki csatában, 1943.
A szovjetek titkos fegyvere
A Vörös Hadseregnél 1924-től alkalmaztak hivatalosan kutyákat, számos szerepkörben – ezek közé tartozott a mentés és keresés, üzenetek, élelmiszer, lőszer és orvosi eszközök célba juttatása, az aknakeresés, de még a sebesültek mozgatása is az eb által húzott szán segítségével. Felmerült a kutyák használata a nehezen elérhető célpontok elpusztítására is, és a Vörös Hadsereg 12 regionális kutyakiképző központjából háromban is foglalkoztak ezzel az 1930-as évektől.
Az ellenséges harckocsik alá juttatott robbanóeszköz mellett szólt, hogy a harckocsik többségének alul igen vékony volt a páncélzata, így ebből az irányból nagy eséllyel voltak elpusztíthatók, vagy legalábbis működésképtelenné tehetők. Az eredeti szovjet koncepció az volt, hogy az erre kiképzett kutyák az ellenséges harckocsi alá futnak a rájuk erősített – időzítővel vagy távirányítós detonátorral ellátott – robbanószerkezettel, amelyet aztán ott leoldanak magukról, és visszatérnek kezelőikhez.
E tervek már a kezdeti kiképzések alatt kivitelezhetetlennek bizonyultak. Miután egy hat hónapon át tanított kutyacsoport sem volt képes megbirkózni a feladattal, egyszerűsítettek az eljáráson: a kutyára erősített robbanószerkezetet átalakították. Egy körülbelül 10-12 kilogramm tömegű, egyszer élesíthető aknát erősítettek egy hám segítségével a kutyára, a hám tetejéből pedig egy körülbelül 20 centiméter hosszú fa rúd állt ki, amely megfelelően hátranyomva (azaz amikor a kutya bemászott a páncélos alá) működésbe hozta az aknát. Ennek súlyos hátránya volt természetesen a kiképzett állat elvesztése, azonban a Vörös Hadsereg 1935-től hivatalosan is rendszeresítette a „tankelhárító kutyákat”.
Egy szovjet katonai kutyakiképző központ növendékei és kiképzői 1931-ben
A kiképzés során – hogy takarékoskodjanak a lőszerrel és az üzemanyaggal – egy helyben lévő harckocsikat alkalmaztak, amelyeknek nem járt a motorja, és nem adtak le lövést. Ezek alá ennivalót helyeztek el a kutyáknak, amelyek a klasszikus pavlovi reflex kialakulásának köszönhetően az élelemmel azonosították a páncélosokat.
A „tankelhárító kutyák” hátrányai hamar megmutatkoztak, amikor 1941 nyarán először megkísérelték alkalmazni őket a német harckocsik ellen. Az első kutyás egység 30 kutyával és 40 kezelővel érkezett a frontra, hatékonyságuk pedig igen alacsony fokúnak bizonyult. A legtöbb kutya már csak a csatazaj miatt képtelen volt feladata végrehajtására – sokuk azonnal visszafutott kezelőihez, mások ugyan megközelítették az ellenséget, azonban a mozgó harckocsik alá nem mertek bemászni, megint másokat pedig az ellenséges tűz riasztotta vissza, vagy egyszerűen lelőtték őket.
Szovjet katonák tankelhárító kutyákat vezetnek Moszkvánál, 1941. A kutyák hátán megfigyelhető az aknát működésbe hozó rúd.
Az elérhető adatok szerint mindössze négy kutyának sikerült az ellenséges páncélosok közelében működésbe hoznia a rá erősített aknát, azt azonban nem tudni, mennyi kárt okoztak. Hat kutya hozta működésbe visszatérése során a robbanószerkezetet, és okozott veszteségeket a szovjet csapatoknak, hármat pedig lelőttek és elszállítottak a németek, akik számára hatalmas propagandalehetőség volt gyávának beállítani a szovjeteket, akik maguk helyett kutyákat küldenek harcba. Mindazonáltal a lelőtt ebeken talált szerkezetek megvizsgálása után a német katonáknak parancsba adták, hogy a harctéren megpillantott bármiféle kutyát azonnal lőjenek le.
Csupán később derült fény egy újabb hiányosságra a szovjet kutyák kiképzésében: mivel a Vörös Hadsereg saját, dízelmotoros páncélosait használta az ebek betanítására, a teljesen más szagot árasztó, benzinmotoros német tankokat még annál is kevésbé gondolhatták élelemforrásnak.
Az eleinte felemás sikerek ellenére a hivatalos szovjet történetírás fenntartotta, hogy a háború során mintegy 300 német harckocsit semmisítettek meg kutyákkal. Orosz történészek ezt napjainkban kétségbe vonják, néhány dokumentált eset azonban valódinak tűnik. A leírások szerint az ukrajnai Hluhivnál (Gluhov) zajló harcokban öt, a sztálingrádi repülőtérért folyó küzdelemben 13, a kurszki csatában pedig 12 német harckocsit semmisítettek meg vagy tettek üzemképtelenné az aknákkal felszerelt kutyák.
