Kövess minket 
-on és 
-en!
Míg egyik oldalról a csatát – méltánytalan módon – még említésre sem méltatják, másik oldalról sokszor túlmisztifikálják azt, és a magyarság életének legjelentősebb ütközeteként tartják számon.
Tény, hogy a pozsonyi csatának fontos helye van a magyar történelemben, de jelentőségét tekintve – mármint hadászati szempontból – semmivel nem fényesebb győzelem, mint például a nándorfehérvári diadal vagy Eger várának sikeres védelme. A pozsonyi csata jelentőségét a magyarság sorsának későbbi alakulása adja, melynek egyik fontos stációja pontosan ez a győztes csata volt.
Hozzászokhattunk már, hogy történeti emlékezetünk – beleértve magát a történelemnek mint tantárgynak az oktatását is – rendre előtérbe helyezi a vesztes csatáinkat, többször tesz említést róluk, mint a győztesekről. Önmagában ez ténylegesen így van, azonban az évek során – immáron történészként – némiképp sikerült árnyalnom ezt az összességében nem túl vonzó összképet. A magyarság történetében ugyanis a vesztes csaták – lévén Európa védőpajzsaként szolgálunk több mint ezer éve – ugyanakkora jelentőséggel (vagy sokszor még nagyobbal) bírnak, mint a győztesek. Ok-okozati összefüggésben így fordulhat elő az, hogy amíg valaki kívülről fújja a mohácsi csata részleteit, maximum csak hallomásból ismeri a pozsonyi csatát. Noha a „merjünk kicsik lenni” életérzésre az államszocialista évtizedek szándékosan ráerősítettek, önmagában az, hogy a vesztes csatákat gyakran előtérbe helyezik, még nem egyenlő azzal, hogy vesztes vagy alávaló nemzet lennénk. Vereség és vereség között is vannak különbségek, így például hiába harcoltunk a vesztes oldalon a II. világháború során, erkölcsi értelemben a győztes oldalon fejeztük be azt, míg Románia esetében ez éppen fordítva van. Mindezt részben azért éreztem szükségesnek megemlíteni, hogy a győztes csatáinkat ne azért ismerjük, mert „végre győztünk”, hanem azért, mert történelmünk fényes lapjaira tartoznak, valamint ismeretük elengedhetetlen a teljes, koherens történeti szemlélethez.
A pozsonyi csatával kapcsolatban érdekesség, hogy háttérbe szorítása nem elsősorban az államszocialista időszakhoz köthető, ők „csupán” teljesen kiírták azt a történelemoktatásból. A 20. század első felében – beleértve a dualista időszakot is – szintén nem játszott központi szerepet, a Horthy-korszak önazonosításához pedig sokkal inkább dukált a Szent István-i örökség előtérbe helyezése. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna ismereteik a pozsonyi csatáról, de a 907-es eseményeket egyértelműen a rendszerváltoztatás utáni úgynevezett „nemzeti radikális” közeg fedezte fel magának (újra).
A 895-896-os honfoglalás (vagy többek szerint a Kárpát-medencébe való visszatérésünk) új politikai és hadászati viszonyokat teremtett a térségben. Az ereje teljében lévő Magyar Nagyfejedelemség fokozatosan tolta ki a határait nyugati irányba, mely szükségszerűen feszültséget teremtett a Keleti Frank Királysággal. Liutpold bajor őrgróf kezdeményezésére 907-ben döntött úgy a királyság, hogy ellencsapást mér a magyarokra és kiszorítja őket a nyugati, egykori frank területekről. Liutpold vállalkozására áldását adta az akkori király, Gyermek Lajos, de még maga a pápa is, lévén eleink ekkor még pogányok voltak.
Mindezek fényében, ha nem is beszélhetünk feltétlenül „összeurópai összefogásról” a magyarok ellen, a bajorok támadása erős háttérrel és támogatással rendelkezett. A köztudatban ezt „a magyarok kiirtassanak” kijelentésig fajult, ám mindamellett, hogy ennek lehet némi alapja (inkább csak Bajorország esetében), pusztán „csak” eltávolításról beszélhetünk, ahogy azt a témában egyik jártas humanista történetíró, Aventinus is leírja. Aventinust az utókor is a korszak – így a pozsonyi csata – szakértőjének jellemezte.
Mindez persze az égvilágon semmit nem von le a csata jelentőségéből. A Duna mentén 907 júniusában felvonuló bajor erőket (egyes források szerint 100 ezer fő, ám a 30-40 ezer a valószínűsíthetőbb) a magyar hadak tönkreverték. A csata első napján, július 4-én a magyarok felperzselték a Dunán úszó, utánpótlást biztosító hajókat, illetve felőrölték Theotmár salzburgi érsek seregtestét is. Mivel Theotmár és Liutpold seregei a Duna két eltérő partján vonultak fel, a meglepetésszerű támadás miatt nem tudtak egyesülni, így a magyar hadak egyenként számoltak le velük. Számos frank előkelőség lelte halálát a pozsonyi csatában, köztük Theotmár és Liutpold őrgróf is.
|
|
|
|
|
|
A pozsonyi csatát követően a magyar csapatok üldözőbe vették a menekülő frank haderőt, valamint az Enns folyóig területekkel is gyarapodott a nagyfejedelemség. Írásom azzal kezdtem, hogy a pozsonyi csata jelentőségét a magyarság sorsának későbbi alakulása adja. A merseburgi és augsburgi csatavesztés ellenére a magyar államiság tovább fejlődhetett a Kárpát-medencében, a nyugodt évtizedek alatt megerősödtünk, népszerű frázissal élve „belaktuk a rendelkezésünkre álló teret”. Ebben a nyugalmas atmoszférában volt lehetősége Gézának és később Istvánnak megteremteni az ezeréves Magyar Királyság alapjait, amely immáron a keresztény Európában találta meg nélkülözhetetlen helyét és működött évszázadokon keresztül megkerülhetetlen középbirodalomként, estenként nagyhatalomként. Nyugati sereg pedig egészen 1030-ig nem lépett a magyar fennhatóságú területre (ekkor sem sok sikerrel).
A pozsonyi csata, illetve annak következménye történelmünk megkerülhetetlen része, már csak azért is, mert nélküle nem, vagy nehezebben érthetjük meg, miként volt lehetőségünk viszonylagos békében építkezni a 10. század során, már ami a külső fenyegetettséget illeti. Egyszersmind megmutatja azt is, hogy a magyar történelemnek nincs szüksége légből kapott hazugságokra, vagy kiszínezett, minden valóságot nélkülöző mesékre, hiszen a valóban megtörtént események is bőven adnak okot a büszkeségre.
