Hadifogoly Híradó: „Apa és fia együtt esett fogságba. A ló nem felejt”

Kövess minket -on és -en!

Apámmal együtt honvédségi alkalmazottak voltunk a HM-hez tartozó Kincstári Gazdaság nevű szervnél. Apám parádés kocsis volt. Két szép lipicai lovat hajtott: Mosolyt meg Katót.

Már a Dunántúlra települtünk át, amikor 1944 novemberében további visszavonulásra kaptunk parancsot. Ausztriáig azonban nem jutottunk el, mert 1945. április 1-jén fogságba estünk Szentgotthárdnál. Először a hintót vették el tőlünk a két lóval.

Amikor a két ló átment a kapun, szomorúan apámra néztek – mintegy búcsút véve tőle. Soha nem felejtem el ezt a megrendítő látványt. Utánuk mi, emberek következünk. Motozás és zabrálás következett, majd elindítottak bennünket a Zalaegerszeg–Ságod–Tapolca–Nagyvázsony–Veszprém útvonalon. Azt mondták, majd Székesfehérváron kapjuk meg az elbocsátó papírt. Létszámunk közben 1000 főre szaporodott. A fehérvári táborban vérhasjárvány tört ki, sok halottat hagyva maga után.

Április utolsó napjaiban bevagoníroztak, apámmal egy vagonba kerültünk. Romániában az egyik vasútállomáson megengedték, hogy kiszálljunk.

Az egyik közeli vagonban kukoricát fedeztem fel, és a vagon nyílásán kikapartam magamnak egy zsebre valót. Közben észrevettem, hogy lovak vannak egy másik vagonban. A nyíláson benéztem, és úgy rémlett, hogy a mi lovaink is köztük vannak. Gyorsan szóltam apámnak, aki a nevükön szólította őket: Mosoly, Kató! A két ló, megismerve apám hangját, visszanyerített. Ő könnyes szemmel odament hozzájuk, hogy személyesen még egyszer elbúcsúzzon tőlük.

E megrázó jelenetnek ma is élő tanúi vannak.

Apám betegen jött haza Focsaniból 1945 nyarán. Én, mint OK-s, 1945 szeptemberében, 18 évesen jutottam haza az Azovi-tenger partjáról.

Horváth János – Székesfehérvár
HH 1993/3.

Kövess minket -on és -en!