Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Párizsban megtámadtak egy fiatal nőt a metróban: előbb egy fickó megpróbálta elrabolni a mobiltelefonját, később egy másiknak késsel fenyegetőzve sikerült megfosztania őt a nyakláncaitól.

Mindez világos nappal történt, a nagyközönség teljes közönye mellett. Semmi különös, Nyugat-Európa nagyvárosaiban banális eset.

A reakciós média azonban ez alkalommal a szokásosnál nagyobb feneket kerített neki, mert az áldozat egy elég neves svájci hegedűsnő, aki a történtek hatására most sürgősen haza akar települni, pedig már igazán hozzászokhatott volna „a fények városa” árnyoldalaihoz is.

„Bevallom, hogy elveszítettem a hitemet az emberiségben. Egyáltalán nincs erőm, hogy elviseljem ezt a környező erőszakot. Párizsban ha ráköszönsz valakire, az illető támadásnak veszi. […] A nővéremmel megvannak az elkerülési stratégiáink. Öt és fél éve lakunk Párizsban. Este vigyázunk. Elkerülünk bizonyos negyedeket, az utcán lesütjük a szemünket. Gyakran bő felsőruhát viselünk. A telefonunkat sohasem tartjuk látható módon a kezünkben. Ott közlekedünk, ahol sokan vannak. Sohasem megyünk haza este egyedül, ha ittunk egy kicsit.” Csak a szokásos túlélési szabályok a nyugati multikulturális paradicsomok fehérszemélyei számára…

Nyíltan nem esik róla szó, elvégre a „politikai korrektség” kötelez, de csaknem biztosra vehető, hogy a hegedűsnő támadói nem az őshonos franciák, hanem a szíriai polgárháború elől Kongóból vagy Marokkóból elmenekült elektromérnökök, számítógép-programozók és agysebészek közül kerültek ki, akik a francia állam rendszerszintű rasszizmusa miatt nem kamatoztathatják kiemelkedő képességeiket tanult szakmájukban, és csakis a puszta túlélésük érdekében kénytelenek útonállásra vetemedni. Ha tudták volna, hogy ez az áldozatuk korábban nekik hegedült (szó szerint), akkor bizonyára kétszer is meggondolták volna, hogy kirabolják-e.

„Instagram-bejegyzésem után sok negatív, agresszív és gúnyos üzenetet kaptam” – panaszkodik hegedűsnőnk. Nyilvánvaló, hogy ezen a világon az akciók reakciókat váltanak ki, amit a modern nyugati nők csak ritkán képesek felfogni az agyukat a Hollywood & Facebook Inc. révén szaturáló kaotikus érzelemhullámzás miatt. Mindenesetre a vörös szőnyeg, amelyet a reakciós média a lábai elé gurít, gyorsan kompenzálja majd azt a traumát, amelyet a poszteurópai francia társadalom vadságához szokott járókelők apatikus közönye okozott nála. Mivel azonban a televíziós bétahímek részéről osztatlan figyelmet kapott az esete, ez végül meggyőzi róla, hogy még létezik a fehér férfiak biztonsági hálója, amely lehetővé teszi számára, hogy a történtekből mit sem okulva, változatlanul a korlátlan migráció hipergám imperatívuszáért kardoskodjon. „Mindazok, akik azt írták, hogy »koncertezett a migránsoknak, megérdemelte, hogy megtámadták«, tudják meg, hogy továbbra is személyes elkötelezettséget vállalok a migránsokért…”

Az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján sem.

Nyugaton az aktuális társadalmi paradigma az, hogy a férfinak egyszerre kell a női elvárások spektrumának két végén lennie. A feminista mozi első 40 évéhez igazodva gyöngének és apatikusnak kell mutatkoznia, másrészt viszont olyannak, aki vállalja a kötelességeit és férfiként cselekszik, vagyis eljátssza a hagyományos férfiszerepet, amelyet ugyanakkor „társadalmi konstrukcióként” megbélyegez a feminista mozi új hulláma. Persze nem szabad betöltenie azt a helyet, amely hagyományosan azé a férfié, aki vállalja kötelességeit a patriarchátus rendjében. Ez azonban par definitionem lehetetlen: (elvileg) erős férfiak nem állnak (elvileg) gyönge nők szolgálatába. Vagy az egyik, vagy a másik. Innen ered az agresszív és domináns harmadik világbeli macsóknak és a nők ellen (is) tanúsított erőszakosságuknak kitett nyugat-európai nők egyre növekvő dilemmája. Ha a modern fehér nő öntudatos feministának tartja magát, akkor a fehér férfinak hallgatnia kell, és el kell fogadnia az országhatárok teljes megnyitását, hogy ne korlátozza semmi a nők hipergámiára való törekvését. Amikor azonban a helyzet katasztrofálissá válik, a fehér férfinak reagálnia kell a siránkozó nő felhívására, és meg kell oldania a problémákat, akár az élete kockáztatásával is. Ez egyébként árulkodó a nők kollektivizmus iránti zsigeri vonzódására nézve: „másoknak” („a társadalomnak”, vagyis a fehér férfiaknak) kell korrigálniuk a választásuk vagy a viselkedésük következményeit. Éppen az „erős és független”, tehát feminista nők az elsők, akik elutasítják a legcsekélyebb felelősséget is, amikor a problémák felmerülnek.

„De senki sem reagált, amikor megtámadtak” – lamentált hegedűsnőnk a bétahím fehérlovag-aspiránsok mikrofonjai előtt. Az ő fejében a férfiak védelme egy olyan kötelezettség, amelyet jogosan követel meg tőlük – a semmiért cserébe. Minden önkritika teljes hiánya, amely a feminista gondolkodás sajátja, vegytiszta formában nyilvánul meg nála, és el sem tudja képzelni, hogy a férfiak miért nem állnak magától értetődően a szolgálatára. A probléma az, hogy a „mérgező férfiasság” kipurgálása érdekében a feminista nők olyan intenzíven igyekeztek átnevelni a fehér férfiakat az óvoda óta arra, hogy nőként viselkedve kerüljék a frontális összetűzést, hogy végül a nők – általánosságban – kezdik egyre rosszabbul érezni magukat egy fajilag ellenséges környezetben, amilyenné a nyugati nagyvárosok váltak, ahol a fehér férfi többé már nem tölti be a védelmező funkcióját. Egy sokrasszú, feminista társadalomban, amelyben a nő ellenőrzi törvényesen a reprodukciós folyamatot az elejétől a végéig, és még inkább egy kozmopolita metropoliszban, amelyet névtelen egyének népesítenek be, akik semmit sem jelentenek egymásnak 30 másodperccel azután, hogy véletlenül összefutottak, semmi sem kötelez és semmi sem inspirál egy fehér férfit a nőkkel szemben. A természetes kollektív védelemhez léteznie kell egy tartósan szerveződött törzsnek, amelynek az önvédelmi reflexeit állandóan mozgósítja a túlélési ösztöne. A nemi szerepek komplementer volta az etnikai-törzsi rendszerben megtanítja mindenkinek saját helyét, jogait és kötelességeit a fajfenntartásért. Márpedig a feminizmus által restrukturált modern nyugati társadalmakban a nőknek csak jogaik vannak, a férfiaknak pedig csak kötelességeik. Legalábbis addig, amíg a fehér férfiak benne vannak a játékban.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Ausztráliában elsőként Tasmaniában tiltották be az összes „náci jelképet”, amibe beleértenek mindent, ami a „nácizmussal” kapcsolatos, tehát konkrétan nem neveztek meg semmit, így gyakorlatilag bármire ráfoghatják.

Egy idős német asszonynak, aki személyesen ismerte, hiszen munkaadója volt, a név – Adolf Hitler – mosolyt csalt az arcára, nem pedig borzongást.

Ausztráliában hétfőtől életbe lépett a nemzetiszocialista tisztelgés és a nemzetiszocialista emléktárgyak tilalmáról szóló új törvény.

Biden amerikai elnök az egyik beszédében azt mondta, hogy „Trump és republikánus hívei egy szélsőséget képviselnek, amely köztársaságunk alapelveit fenyegeti”. Ezzel a megosztó és kirekesztő kijelentésével a Reuter/Ipsos felmérése szerint a megkérdezettek 58 százaléka egyetértett.

A Patriot Front fehér nacionalista csoport öt tagját börtönbüntetésre ítélték, mert „összeesküvést szőttek” egy idahói LGBTQ+ Pride-vonaglás ellen.

A magyar származású önkéntesekből felállítandó Waffen-SS hadosztályok ügyében a tárgyalások még a Lakatos-kormány idején megkezdődtek. Az írásbeli, előzetes megállapodást végül is Beregfy Károly, a Szálasi-kormány honvédelmi minisztere és Otto Winkelmann, a magyarországi német SS- és rendőri erők parancsnoka 1944. október 23-án írta alá Budapesten.

A mennoniták anabaptista felekezetét a 16. században hozta létre egy frízföldi reformátor, Menno Simons. A javarészt Poroszországban letelepedett mennoniták a 18. században a militarista alapokra épülő államból II. Katalin cárnő Oroszországába menekültek.

Egy fiatal dán lány figyelemre méltó felfedezést tett nemrégiben, ugyanis közel háromszáz viking érmét talált, amelyekről úgy vélik, hogy több mint 1000 évesek lehetnek.

Az immár száz napja tartó folyamatos szőnyegbombázásokkal az izraeli hadsereg (IDF) elhomályosította az angol–amerikai haderő egyik legfényesebb második világháborús hőstettét, amely abból állt, hogy 3 nap alatt letarolta Drezda épületeinek harmadát, ártalmatlanítva 25 ezer „nácit és potenciális nácit”.

Zsidó-liberális hiszériát keltett Ausztriában, hogy a szélsőjobboldali Szabadságpárt ifjúsági tagozatának toborzóvideóján feltűnik a Hofburg Kastély erkélye, ahonnan 1938-ban kikiáltották az Anschlusst.

Egy felüljáró alatt tűnt fel egy graffiti Pesten, amely egy akasztófán lógva ábrázolta az Ilaria Salis nevezető olasz antifasiszta bandavezért, az antifa-per első számú vádlottját.

A szlovák Speciális Büntetőbíróság (ŠTS) hat év börtönbüntetésre ítélte Marián Magátot, akit törvénybe ütköző gondolatok kifejtésével kapcsolatos vádpontokban bűnösnek találtak.

A New Hampshire-i főügyész hivatala polgárjogi pert indított egy nemzetiszocialista csoport ellen, amiért megzavartak egy transznemű deiváns által gyermekeknek előadott érzékenyítést egy helyi kávézóban.

2019-ben az eleki Resetár András házfelújítást végzett, mikor megdöbbentő felfedezést tett az ingatlanban, amely egykor a Faulhaber család otthona volt.

„Amerika megbukott, mert egy társadalomban, ahol a hasznossági princípium mindenekfelett való, a morális felelősségérzete elsorvad” – ezt írja Márai Sándor 1957. november 5-én naplójába, s hozzáteszi, a Nyugat magyar forradalommal szembeni árulását nem lehet megbocsátani, és senki nem hisz többé a Nyugatnak.

1944. augusztus 23-án Románia hivatalosan kapitulált, és hátba támadta addigi szövetségeseit, a német és magyar csapatokat.

1945. február elejére a neuhammeri táborban kiképzés alatt álló magyar hadosztályok (az SS 25. „Hunyadi” és 26. „Hungária” fegyveres-gránátoshadosztályai) által elfoglalt elhelyezési körleteket a szovjet csapatok egyre jobban megközelítették.

Egy nappal a chemnitzi csonkolás előtt is hallattak magukról az antifa terroristák: hétfő éjjel bombatámadás történt a Königsblut Tattoo & Piercing Stúdió ellen Zeulenrodában (Greiz kerület, Türingia).

Már a megemlékezést megelőző hetekben nyomon követtük az időjárás alakulását és bíztunk benne, hogy valami csoda folytán kegyes lesz hozzánk.

Egy fehér nacionalista szervezet vezetője köztéri matricákkal, valamint Adolf Hitler és a Nagynémet Birodalom plakátjival az otthonában is faji gyűlöletet szított – közölte a brit koronabíróság.

A 350 kilós német birodalmi sas bronzszobrát, amely a Graf Spee nehézcirkálót díszítette egykor, még 2006 elején emelték ki a tengerből Uruguay partjainál.

Amint azt tudjuk, a Fidesz „nemzeti és keresztény” rendszerében nincs helye annak, hogy a hazafiak közterületen megemlékezzenek az 1945-ös budavári kitörés hőseiről, ellenben a szélsőbaloldali antifasiszta csoportok a tavalyi események dacára is demonstrálhatnak a mai napon.

A gyűlést az egyik római lakótelepen rendezték az Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano) nevű fasiszta ifjúsági szervezet két tagja 1978-as meggyilkolásának emlékére.

Miután a keleti fronton megszakadt a tengelyhatalmak hadiszerencséje és a szovjet Vörös Hadsereg ellentámadásba lendült.