Kövess minket 
-on és 
-en!
Ahhoz, hogy hatékonyan kontrázhassuk a neoliberális babonát, először is semlegesítenünk kell a nyelvezetét és az általa megnyilvánuló tabusító mechanizmust.
A Wikipédia meghatározása szerint „a tabu… szentként vagy tiltottként megnevezett bármely emberi tevékenységre vagy szokásra kiterjedő erős társadalmi tiltás vagy tilalom; a tabu megszegését a társadalom általában kifogásolhatónak és elítélendőnek tartja”.
Papok által uralt társadalmakban a nyelvezet egyre „performatívabbá” válik. J. L. Austin oxfordi nyelvfilozófustól származik az a gondolat, hogy a nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is, amelyet az információátvitellel valósítunk meg. A beszédaktus-elmélet atyjaként ezeket a cselekvésre késztető kifejezéseket performatívumoknak nevezte. Istent vagy más szentséget „káromolva” nem leírunk valamit, hanem elkövetünk egy tettet, amely önmagában radikálisan kétségbe vonja magának az uralkodó erkölcsnek az alapját.
Miután megértettük, hogy a beszéd lényegében cselekvés, arra kell következtetnünk, hogy fölösleges abban a szakralizált szemantikai keretben maradnunk, amelyet azok a papok erőltettek ránk, akik ellen harcolunk, mert ezzel végső soron elismernénk az autoritásukat, tehát a normatívák meghatározására irányuló igényüket, és elfogadnánk, hogy meghajlunk a vallás előtt, amely az elpusztításunkból táplálkozik. Így viszont automatikusan eretnekek leszünk az ellenség szempontjából. Vagy elfogadjuk, hogy valóban eretnekek vagyunk a szemükben, tehát vállaljuk azt, amiben hiszünk, vagy a puszta túlélésre apellálunk a hazugság által vezetett társadalomban, azt remélve, hogy titokban marad az identitásunk.
A szavak ebben a vallásháborúban hatalmi eszközök. Nem véletlenül tiltja a mindenkori hatalom a mindenkori eretnekeknek (jelenleg a fehér nacionalistáknak vagy „fajvédőknek”) a véleménynyilvánítást. Napjainkban erre szolgálnak az európai országok többségében bevezetett szájkosártörvények, amelyek éppen az európai civilizáció egykori legfontosabb sui generis vívmányát, a lelkiismereti és szólásszabadságot semmisítették meg, miközben ugyanezen országokban farizeus módon elméletileg továbbra is szentként és sérthetetlenként reklámozzák azt.
Vannak olyan szavak, amelyek szinte már transzcendensen pejoratív tartalmuknál fogva önmagukban is kiváltják a velük megbélyegzett egyének vagy csoportok társadalomból való kirekesztését, üldözését, esetenkénti megsemmisítését. Az obskúrus régmúlt idők leghatásosabb szitokszava (Schimpwort) az „istentagadó” volt. Ma ugyanezt a funkciót a „rasszista” tölti be. Hogy megértsük a jelentését, az is elég, ha tanulmányozzuk az ellentétét. Valójában ugyanis az „antirasszizmus” mint kódszó a fehérek elleni harcot jelenti Európában – a teljes eltűnésünkig. Ez az a totális vallási bűnhődés, amelyről korábban már esett szó.
Noha Európa egyedüli legitim tulajdonosai a fehérek, éppen most fosztanak meg minket a földrészünkre vonatkozó kizárólagos tulajdonjogunktól, miután az afrikaiak, az arabok, az indiaiak és mások az őket megillető törvényes tulajdonlás nevében követelték ki a dekolonializációt.
|
|
|
|
|
|
A fehérek kizárólagos európai tulajdonjogának eltörlését már régóta alkotmányaikban is rögzítették a nyugati demokráciák azzal, hogy teljes jogegyenlőséget biztosítanak minden állampolgáruknak, tekintet nélkül azok eredetére, vallására. Ily módon fittyet hánynak az emberiség dinamikus kontextusára, és történelmi távlatban kisemmizik az őshonos (honteremtő és államalkotó) népességeiket, megfosztva őket exkluzív életterüktől, amelyet a sokszínűség és a multikulturalizmus nevében felkínálnak a harmadik világbeli gyarmatosítóknak.
De még ez sem elég. E fordított irányú és szerintük immár politikailag, filozófiailag és történelmileg is korrekt gyarmatosítás elősegítése végett a színes bőrűek tömeges beözönlésével, agresszív térfoglalásával és gátlástalan követelőzésével szembeni bármiféle európai ellenállást „rasszizmusnak” minősítenek. Márpedig ezt a szót a demokratikus vallási hatalom permanens propagandája a lehető legnegatívabb tartalommal töltötte meg a fehérek minden életösztönét kriminalizáló folyamatban, holott a rasszizmus vádja nem a valóság objektív leírását adja, hanem egyfajta szubjektív „erkölcsbunkó” (Moralkeule), amelyet az használ, aki az áldozatát lélektanilag le akarja teríteni.
A rasszizmus vádja ugyanakkor egy cselekvésgátló és akaratbénító mágikus formula is egyben, amellyel a színes bőrű új honfoglalók és az őket manipuláló „kozmopolita” lobbisták annál is szívesebben élnek, mert jól tudják, hogy ha a fehér ember egyszer felébred, akkor valószínűleg végleg elsöpri őket. Nem csoda, hogy az Európát megszálló (többnyire muszlim) négerek és arabok az antirasszizmust olyan lottónak tartják, amelyen a velük kollaboráló nyugati demokráciák jóvoltából mindig csak nyernek.
A „rasszista” szó tehát szakrális természetű, vagyis csak akkor van mágikus ereje, ha az áldozat hajlandó felruházkodni vele, és csakis addig, amíg aláveti magát e vallási rendszernek. Amíg a fehérek félnek elvállalni jelentéstartalmát, amely azokat stigmatizálja közülük, akik fehérként élni és túlélni akarnak, önmaguktól ajánlkoznak fel az áldozat szerepére. Rasszistának lenni, vagy egyáltalán nem lenni: immár ez itt a kérdés. Amint az európaiak úgy döntenek, hogy vállalják, sőt dicsőségnek tekintik a rasszizmust, a kifejezés nyomban elveszíti negatív kicsengését, ezzel együtt pedig a fehér ember is kiléphet az önpusztítás ördögi köréből, és még az időközben drasztikusan megváltozott és számára kedvezőtlen demográfiai konstellációban is esélyt teremthet magának arra, hogy – ha már a Föld nagy részéről végleg ki is szorult – a saját eredeti szállásterületét (talán mégis) megtartsa magának. Ezért annak az eszmének megfelelően, miszerint a nyelvezet performatív, a rasszizmus kifejezés eredeti európai öntudatként való normalizálása szó szerint is életbevágó a jövőnk szempontjából. Ha egyáltalán akarjuk, hogy fehér emberként legyen még jövőnk Európában.
