Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Lezajlott a francia elnökválasztás az ismert eredménnyel. Nem mintha érdemes lenne szót vesztegetni rá, de talán mégis.
Macron eleve esélyes volt ugyan, győzelme azonban távolról sem olyan fényes, mint amilyennek egyesek látni szeretnék. Ez annyira igaz, hogy az elnökválasztást követő első felmérés szerint a franciák 55 százaléka kimondottan rossznak tartja újraválasztását az ország számára.
A szavazástól tartózkodók, az érvénytelenül szavazók és a populista (Le Pen–Mélenchon) szavazók összegzése alapján kiderül, hogy a régi-új elnök a francia társadalom alig 38 százalékát tudhatja maga mögött, főleg nyugdíjasokat, kispolgárokat, nőket és a felsőoktatásban dekkoló fiatalokat. Minden más szociológiai és korcsoportban abszolút (gyakran elhanyagolható) kisebbséget alkotnak a támogatói.
Politikai értelemben a francia társadalom mára három, egymástól markánsan elkülönülő, sőt antagonisztikus táborra szakadt. Ideológiai értelemben a macronistákat az jellemzi, hogy teljesen ideológiamentesek: ők alkotják a mindenkori centrumot, a modern demokráciák konformista, opportunista és konzumidióta birkanyáját. Ők az ún. mérsékeltek, más néven „langyosak”, akiket az Isten is kiköp. Ideológia csak Macron kihívóinál fedezhető fel, a vele szemben szokás szerint alulmaradt Marine Le Pennél és főleg az elnökválasztás bronzérmesénél, Jean-Luc Mélenchonnál.
A Le Pen lány által megtestesített marine-izmus csak egy hencegő multiraciális-kokárdás sovinizmus a legrosszabb robespierre-ista tradíció szellemében, és már köszönőviszonyban sincs az egykor apja által képviselt politikai irányzattal, a manapság csak marginális zárványokban tengődő bonapartista „szélsőjobboldallal”. Marine Le Pen és bandája egyáltalán nem tartja szívügyének a francia identitás védelmét és a bevándorlásellenességet, amelyre apja valaha egész politikai karrierjét építette.
Éppen ellenkezőleg: korszakunk antirasszista bálványának hódolva, a marine-isták betegesen szerelmesek a volt gyarmatbirodalom feketéibe. Minél többet szeretnének belőlük importálni, hogy legalább Franciaországot afrikaivá tegyék, ha már elődeiknek nem sikerült Algériát franciává tenniük. Az egyetlen dolog, amit szenvedélyesen gyűlölnek Marine fazonra igazított Nemzeti Tömörülésében (RN), az fantazmagóriáik Németországa. Ezek a konvencionális „szuverenisták” még akkor is a képzeletbeli „szőke germán bestia” ledorongolására fecsérelnék az összes energiájukat, ha már csak húszmillió fehér maradna Franciaországban ötvenmillió arab-négerrel szemben.
Teljesen reménytelen esetek. Ahogyan azt a múlt század 30-as éveiben Louis-Ferdinand Céline már megállapította, a francia nacionalizmus szuperegóját (lásd: felettes én) helyrehozhatatlanul tönkretette a rousseau-izmus és a néger-muszlim gyarmati katonaság beözönlése 1914-ben. A francia immunrendszer ösztönösen kivet magából mindent, ami aktiválhatná a fehérek önvédelmi reflexeit. A francia nemzeti közösség már nem hófehér (európai), mint régen, hanem tejeskávészínű, a francia politikai krédó alaptétele pedig az úgynevezett állampolgári nacionalizmus, amelyhez az RN is csatlakozott, teljesen feladva a Jean-Marie Le Pen-féle Nemzeti Front korábbi szégyenlős etnikai-racializáló álláspontját. Szégyenlősnek kellett lennie, mert Franciaország kollektív tudatát 15 évszázadnyi univerzalista katolicizmus, két évszázados jakobinus (szekularizált keresztény) emberijogizmus és fél évszázados univerzalista iszlamizmus alakította jelenlegi formájára. Ugyancsak Céline azt is leszögezte, hogy Franciaországot valójában csak a frank arisztokrácia uralma idején illette meg a Franciaország (Frankföld) elnevezés. Az a korcs entitás, amely most a Párizs-szindrómás turisták elborzadt szeme elé tárul, csak bitorolja ezt az egykor dicső történelmi nevet, és csak egy (szó szerint is) bűzös mocsár – a franciák agyát (a többi európai népnél is végzetesebben) hatalmába kerítő univerzalista mentális struktúra lenyomataként.
|
|
|
|
|
|
Nem csoda, hogy az utóbbi egy évszázad folyamán Franciaország biológiailag feketébb lett, mint Észak-Afrika! Túlzás nélkül mondható tehát, hogy a jelenlegi Franciaország valójában a par excellence anti-Franciaország, sőt anti-Európa: lényét tekintve Afrika előretolt helyőrsége földrészünkön (lásd Jean Raspail: A szentek tábora).
Ezen a pszichés-mentális televényen tenyészik a francia egyesült baloldal (szocialisták, kommunisták, görögdinnyezöldek) nagykoalíciójának veterán főkomisszárja, Jean-Luc Mélenchon, aki az utóbbi fél évszázad demográfiai apokalipszisét, Franciaország afromuzulmán népességcserés gyarmatosítását kamatoztatja politikai tőkeként.
Mindeddig csak egy diszkrét etnikai-vallási (konkrétan arab-muszlim) klientélizmus létezett a szocialista párt által uralt baloldalon. A francia forradalom vallásellenességéből örökölt szekuláris tabu egyesítette a baloldali pártokat, olyannyira, hogy az iszlámmal szembeni jóindulat bármilyen jele elképzelhetetlen volt egy szocialista, tehát hagyományosan ateista politikus számára. Mélenchon azonban pragmatikusan felmérte azt a szavazatokban megnyilvánuló óriási politikai potenciált, amelyet a muszlim bevándorlók franciaellenes neheztelése képvisel, és felrúgva a baloldalon korábban érvényesülő politikai konszenzust, gyakorlatilag vállalta a muszlim tömegek vallásos érdekképviseletét, fait accompli elé állítva a teljes baloldalt, és ezzel megszerezve egy 12 milliós kompakt választói blokk csaknem egyhangú támogatását. Így pártja, az Engedetlen Franciaország egy csapásra a baloldal meghatározó erejévé vált, detronizálva a történelmi szocialista pártot, amelynek immár a puszta túlélése is a mélenchonistákkal való választási együttműködéstől függ.
Jean Jaurés szocializmusa immár de facto a (jövőbeli) kalifátus függeléke lett, ami igazi történelmi földindulás. Ezáltal ugyanis a franciaországi kozmopolita nagyburzsoázia végleg elveszítette a francia történelem egyik legrégebbi politikai butikja fölötti uralmát. Még csak nem is a szabadkőműves Mélenchontól kell félnie, aki minden antikapitalista demagógiája ellenére mégiscsak a múlt embere, és mint ilyen, brancsbeli. Mélenchon egyelőre még ismeretlen utóda az igazi veszélyforrás, aki a demográfiai tendenciák alapján dinamikusan növekvő muszlim népesség szavazataival demokratikus keretek között változtathatja a már most is csak névleg francia országot afroarab Frankisztánná.
Márpedig ez a perspektíva – a világ negyedik atomhatalmáról lévén szó – ma még felmérhetetlen, de nagyon is valós fenyegetés egész Európa jövőjére nézve.
