Kövess minket 
-on és 
-en!
A legutóbbi washingtoni NATO-csúcstalálkozón a 30 csatlós állam zokszó nélkül elfogadta az amerikai–brit diktátumot az ukrajnai háború további eszkalációjára.
A csúcstalálkozó nyilatkozata szerint Ukrajna most már „visszafordíthatatlanul” halad a NATO-tagság felé, és világossá vált, hogy az USA és Britannia mindent megtesz Moszkva provokálására. Ilyen körülmények között érdemes megvizsgálni, hogy egyáltalán elméletileg képes lenne-e megnyerni a NATO egy konvencionális (tehát nem nukleáris) fegyverekkel vívott háborút.
Először is tudni kell, hogy a NATO „papíron” meglévő ereje és tényleges harci képességei között óriási a különbség. Az USA még 250 ezer harcképes katonát sem tudna összeszedni, felszerelni, bevetni és fenntartani Kelet-Európában, és bármilyen erre irányuló kísérlet a bolygó összes jelentős amerikai bázisának evakuálását tenné szükségessé. Jugoszlávia, Irak és Líbia USA/NATO általi elpusztítása miatt az oroszok az elmúlt 25 évet és különösen az utóbbi két évet masszív és rendkívül látványos katonai fejlesztéssel és modernizációval töltötték, hogy felkészüljenek a Nyugattal való esetleges közvetlen konfrontációra. Az elmúlt több mint két évben – jelentős haditechnikai és emberáldozattal ugyan, de – szétzúzták Ukrajna három egymást követő proxyhadseregét. Haderőfejlesztésük, harci kiképzésük és hadiipari termelésük meghaladja az egész NATO-blokkot együttvéve.
Hollywood és a nyugati lakájmédia gyerekes fantáziálásával ellentétben a háborúkat nem képzeletbeli szcenáriók és szuperhősök segítségével vívják és nyerik meg, hanem nyers tűzerővel, és ez az a mérőszám, amely alapján Oroszország egyértelmű fölényben van az amerikai birodalommal szemben, mindenekelőtt az úgynevezett raktármélység tekintetében. Ez a kifejezés a katonai zsargonban azokra a lőszerkészletekre utal, amelyek elegendők az ellenség támadó jellegű legyűréséhez, védekező jellegű megsemmisítéséhez és stratégiai jellegű túléléséhez. Márpedig sem az Egyesült Államok, sem a nagyrészt impotens csatlós államai nem rendelkeznek akkora raktármélységgel, amely elegendő lenne egy hosszabb hadjárat folytatásához valamely potenciális egyenrangú ellenséggel (Oroszország, Kína, Irán) szemben.
Az USA és a NATO egész egyszerűen azért nem győzhet egy Oroszország elleni háborúban, mert nem rendelkeznek Oroszország hadiipari kapacitásával, haderőfejlesztésével, harci kiképzésével, raktármélységével és átfogó tűzerejével. Minden mércével mérve ők a gyengébb harci erő. Az oroszok bebizonyították, hogy rutinszerűen le tudnak lőni minden típusú csapásmérő rakétát, amelyet az USA/NATO bevethet ellenük. Nem mindig az összeset, de legtöbbször a legtöbbet, és ahogy telik az idő, egyre jobban és jobban csinálják, és az elmúlt hónapokban egyre inkább az lett a helyzet, hogy legtöbbször az összeset lelövik.
Az USA-nak nincs ilyen képessége, és legalább egy évtizedre van attól, hogy kifejlessze. Az amerikai taktikai ballisztikus rakéták és a tengeri és légi indítású cirkálórakéták jelenlegi frontkészlete nem jelentene nagyobb technikai kihívást az oroszok számára, mint amit már láttak és legyőztek az ukrajnai háborúban. Ez az érem egyik oldala. Másrészt viszont a Nyugatot – az önhittségén kívül – kétségtelenül az is felbátorítja, hogy az eddigi provokációira az oroszok rendre csak üres blöfföléssel válaszoltak, és ezt a NATO a gyengeség jeleként értékeli. Ráadásul Oroszország továbbra is ellátja az ellenségeit olajjal, gázzal és más nyersanyagokkal, amelyek nagyon fontosak az ukrajnai háború folytatásához.
Oroszország úgy viselkedik, mint egy bokszzsák. Amikor például Ukrajna amerikai rakétákkal támadta a Krímet, vagy amikor az EU elkobozta a korábban lefoglalt orosz vagyont és átadta Ukrajnának, „retorzióként”, Oroszország ugyanazt az üres blöffölést ismételte. A kutya ugat, de nem harap – paradox módon a következmények nélküli orosz fenyegetődzések miatt lovalja bele egyre inkább magát a Nyugat az öngerjesztő háborús retorikába és talán végül a praxisba is. Mivel a Kreml kényura részéről eddig szinte minden üres szájhősködésnek bizonyult, nagyon kevés nyugati politikai döntéshozó veszi még mindig komolyan a fenyegetéseit. Ezért engedte meg Washington Kijevnek, hogy amerikai rakétákat használjon Oroszországon belüli célpontok támadására.
|
|
|
|
|
|
Bár az ukrán vezetés kétségtelenül szeretne katonai csapást mérni Moszkvára, beleértve a Kremlt és más kormányzati épületeket is, a Nyugat valószínűleg nem ad zöld utat egy ilyen akciónak. Úgy tűnik, a nyugati vezetők attól tartanak, hogy Oroszország drasztikus megalázása gyengítené Putyin uralmát, és ez az, amit mindenképpen el akarnak kerülni. Bármilyen furcsán hangzik is, tisztában vannak vele, hogy amíg ő van hatalmon, addig nem kell túlzottan aggódniuk, mert az általa alkalmazott félintézkedések és minimális katonai műveletek politikája nem vezethet Oroszország döntő győzelméhez. Ezért a Nyugat szinte biztosan nem fogja hagyni, hogy Ukrajna átlépjen bizonyos vörös vonalakat, és olyan lépéseket tegyen, amelyek destabilizálhatják Putyint.
Már csak azért sem, mert az orosz elnök odáig fokozta a Nyugattal szembeni előzékenységet, hogy már az ukrajnai „különleges katonai művelet” elején megígérte az izraeli vezetőknek – és ezt az ígéretét azóta többször is megerősítette –, hogy a győzelme esetén nem fogja likvidálni vagy bíróság elé állítani Zelenszkijt, sőt a rezsimje megbuktatására sem törekszik, szöges ellentétben az Ukrajna „nácitlanítására” vonatkozó neosztálinista háborús propagandával. Mindenesetre a status quo fenntartása érdekében – amely a Kreml legfontosabb prioritásának tűnik – Moszkvának belátható időn belül újabb „részleges mozgósítást” kell elrendelnie, az orosz történelmi hagyományokhoz híven sajnálatos és pazarló módon tovább táplálva a lövészárok-háború és a megmerevedett front „húsdarálóját” javakorabeli (20–40 éves) fehér férfiakkal, a világ immár legveszélyeztetettebb kisebbségének túlélőivel. Cui prodest? A költői kérdés megválaszolását mindenki saját fantáziájára hagyom.
