Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER
Még tartott a háború – 1944 októberében kerültem fogságba. A szovjet katonák leszereltek bennünket, olyannyira, hogy még a fehérneműnket is elvették. Akik ellenkezni vagy netán szökni próbáltak – lelőtték.
Hideg, télies időben kísértek Ungvárra. Közben hullott a nép, mint ősszel a legyek. Ungváron éppen a bankból szórták ki az orosz katonák a magyar pénzt, és taposták nagy élvezettel. Amit sikerült elérnem, felkapkodtam – kaptam is érte a puskatussal. Mégis megérte, a későbbiekben tudtam még vásárolni néhány szem krumplit, néhány cső kukoricát.
Ungvárról menet civil polgárokat is tereltek közénk. A szolyvai híd fel volt robbantva, befogtak a helyreállítására. Szállásunk a szabad ég alatt, ellátás semmi! Aki szökni próbált, kutyákkal fogatták el, és úgy húzták, mint a dögöt. Ha valaki netán megütötte a kutyát, az megmarta. Ezért féltünk a szökéstől.
Nappal dolgoztunk, éjszaka órákat ácsorogtunk a sikertelen számlálások miatt. Eső, havas eső esett ránk. Aki a drótkerítést átlépte, lelőtték. A hiányzókat a polgári lakosságból pótolták. Létszámunk mégis egyre kevesebb lett, sok volt a halottunk. A tűzrakást megengedték ugyan, de mi nem mehettünk a közelébe, melléje orosz katonák feküdtek le. Aki közülünk megközelítette őket, arra rálőttek.
Gömbfákat, rönköket kellett cipelnünk, amikor az éhség és a gyengeség miatt mozogni is alig tudtunk. Egy alkalommal – ellenőrzés során – egy tábornok kijelentette: senki sem szólhat semmit, nem lehet panasza, mert „fronton vagyunk, akár ki is végezhetnek bennünket”...
Hatalmas, hosszú és mély gödröt ásattak velünk, fölé rakva a gömbfákat, a gallyakat és egy réteg földet. Ez lett a szállásunk. A víz becsorgott, a ruhánk megfagyott, mozgás közben valósággal belevágott a húsunkba, a kicsordult vérünk is megfagyott. Létszámunk rohamosan csökkent.
Az egyik napon több három- és öttonnás teherautó érkezett. Valósággal feldobáltak bennünket a gépjárművekre. Átmentünk az Uzsoki-hágón, miközben megcsúszás miatt többször le- és felszállítottak bennünket. Aki meghalt, az árokba dobták.
Az utazást mindössze öten éltük túl, ennyien érkeztünk meg a minszki kórházba.
Franta László – Budapest
HH 1996/6.
