A darnicai 2. számú táborból 1948 novemberében váratlanul hazaindítottak néhányunkat. Kijevben 50-60 fő csatlakozott hozzánk.

Személyvonattal az odesszai előkészítő és megfigyelő táborba utaztunk, majd onnan 1948 decemberében megérkeztünk Máramarosszigetre. Az a remény, hogy innen továbbutazhatunk, hamarosan szertefoszlott. Majdnem két évet töltöttem Máramarosszigeten, csak 1950. október elején szabadultam...

Mi történt? A táborban főleg Jugoszláviában élő magyarok voltunk. Vissza akartunk menni szülőföldünkre. Értünk is jött egy jugoszláv küldöttség, hogy hazavigyenek. Dolgavégezetlenül távoztak. Az orosz táborparancsnok kijelentette: vagy eljövünk Magyarországra, vagy visszavisznek a Szovjetunióba!

Mintegy 90 fő Magyarországot választotta. 1950. október 10-én érkeztünk Debrecenbe. Innen Dunapentelére kerültünk, az ottani építkezésre, ahonnan lassan szétszóródtunk, és mindenki járta a maga útját. Nekem sok kellemetlenségem volt jugoszláv állampolgárságom miatt. Gyakran voltam zaklatásoknak kitéve: álltam rendőri megfigyelés alatt, voltam „Titó láncos kutyája”. Mindezeket átvészelve, az 1951-52-es tanévben – 28 éves koromban – befejeztem a gimnázium félbeszakadt 4. osztályát (utolsó éves gimnazista voltam, amikor fogságba estem), és Tatabányán érettségiztem.

Később elvégeztem a Pedagógiai Főiskolán a matematika-kémia szakot, és 1984 január 1-jével mentem nyugdíjba.

Bácskuti László – Tatabánya
Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége (VHBSZ) gyűjtemény, 254/1992.