Kövess minket: Telegram — X — Vkontakte
Bárhogy is zajlott le a magyar állam Kárpát-medencébe költözése, azaz a honfoglalásnak nevezett folyamat, annyi tény, hogy a környező nagyhatalmaknak nagyon nem tetszett.
Árpádék aktív és nagyon is sikeres “külpolitikájának” eredményeként viszont mindenkinek le kellett nyelnie a békát: érdekszférájukat egy új, erős hatalom szállta meg.
Egyedül a Keleti Frank Királyság nem nyugodott ebbe bele. A Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta állam az akkori Európa egyik legnagyobb hatalma volt, nem tűrte a konkurenciát a térségben. Több összecsapásról is tudunk a X. század elejéről, mígnem IV. (Gyermek) Lajos 907-ben úgy döntött, a magyarokat is az Avar Birodalom sorsára juttatja. Szándékát elég érthető parancsban fejezte ki: „decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis „elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.
Súlyos hiba volt
Nem ismerjük a Kárpát-medencére törő had méreteit, a források eltérőek és nyilván túlzók. Történészek viszont annyiban egyetértenek, hogy 907 nyarán a korabeli Európa egyik legnagyobb létszámú, és legjobban felszerelt hadserege indult kelet felé.
A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad, a Dunán pedig hajókon a király rokona Sighard – írja a korábbi forrásokból dolgozó Aventinus, bajor történetíró a XVI. század elején.
Később kiderült, végzetes hiba volt a hatalmas, nehézkesen mozgó sereget így megosztani – főleg a magyarok közismerten gyors, robbanékony hadviselést gyakorló magyarokkal szemben. Először hagyták az ellenséget előre nyomulni, majd július 4-én Pozsony környékén megsemmisítették a déli hadoszlopot. Ezután felgyújtották a Dunán lassan csordogáló, hadtápot szállító hajókat, és még az éjjel könnyedén átúsztattak a folyó északi partjára.
Tiporják, gyilkolják a bajorokat
Július 5-én pedig döntő csapást mértek a frank sereg északi szárnyára is. Végzetes vereség volt ez, elestek a vezérek mind, a király is épphogy megmenekült – aki életben maradt, fejvesztve futott visszafelé. A siker titka pedig a magyarok számára hagyományos, pusztai harcmodor volt, amivel a modern, Európai hadviselés nem tudott mit kezdeni.
|
|
|
|
|
|
|
|
Aventinus:
Mintha fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. A bajorokat a szaruíjaikból kilőtt nyílvesszőkkel borítják el, majd ismét hátrálnak. Gyorsabbak nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Amikor már azt hiszed, hogy győztél, a legnagyobb veszélyben találod magad… elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyilkolják…
E hadviselés lényege, hogy a sereget több részre bontják, jó részét az ellenségtől távol elrejtik. A “maradék” indul támadásba, kisebb csetepatékkal, sűrű nyilazással, de a keményebb összecsapás elől megfut, csak húzza magára az ellent. Az pedig egyre diadalittasabban, egyre vakmerőbben, sokszor soraiban is megbomolva üldözi, mígnem besétál a csapdába, a távolabb várakozó magyar csapatok harapófogójába. Ekkor megfordulnak az addigi menekülők is, és a legjobb esetben is három oldalról támadva mérik ki a döntő csapást.
Sorsfordító győzelem
Magát a pozsonyi csatát történelmünk egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb győzelmeként értékelhetjük. Nevezhetjük Mohács pozitív párjának, jelentőségében talán a nándorfehérvári diadal ér fel vele. A magyar állam nemcsak megvédte magát egy nagyhatalom ellen, de súlyos csapást mért annak hadseregére. Olyan súlyosat, hogy német földről több mint egy évszázadig, 1030-ig nem indult támadás a Kárpát-medencébe.
A csúnya vereséget egyébként a németek is elismerték: „Nagyon szerencsétlen harc folyt Brezalauspurchnál (Pozsony) július 4-én” – írja a Salzburgi Évkönyv. A Sváb Évkönyv pedig:
A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.
