Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

Képzeljünk el egy olyan világot, ahol nem létezik pénz és magántulajdon, betiltják a vallást, nyakig begombolt fekete ruhában kell járnunk, nem hordhatunk szemüveget, nem olvashatunk könyveket, nem mehetünk moziba, és az érzelmeinket sem mutathatjuk ki.

A legnyomasztóbb disztópiák írói is csak csettintenének a felsorolás láttán, pedig néhány évtizeddel ezelőtt a vörös khmerek Kambodzsájában mindez maga volt a rémisztő valóság. Pol Pot kegyetlen rendszere igyekezett teljesen megfosztani az embereket egyéniségüktől, hogy egy eleve megvalósíthatatlan agrárkommunista fantazmagória oltárán hajlandóak legyenek akár az életüket is feláldozni. A magánszférát felszámolták, az emberélet teljesen elértéktelenedett. A történelem valaha volt legradikálisabb társadalomátalakító kísérletének milliók estek áldozatul.

Eltörölt városok

A mai Kambodzsa népességének mintegy 90 százalékát alkotó khmerek a középkorban virágzó birodalom urai voltak Délkelet-Ázsiában. Az Angkor központtal működő királyság azonban gazdasági problémái miatt idővel egyre kiszolgáltatottabbá vált a külső támadásokkal szemben, és végül teljesen összeomlott.

Az ország 1863-ban francia védnökség alá került, függetlenségét csak 1953-ban nyerte vissza. Az 1955. évi demokratikus választások eredményeként az országot 1941 és 1955 között királyként irányító Norodom Szihanuk került hatalomra, aki a vietnami háború alatt igyekezett lavírozni az észak-vietnamiak és az amerikaiak között, ám egyik fél elvárásainak sem tudott teljesen megfelelni.

1970-ben a CIA támogatásával végrehajtott puccsal a kambodzsai hadsereg vezetője, Lon Nol vette át az ország vezetését. Polgárháború kezdődött a Vietkong és Szihanuk támogatásával harcoló kambodzsai kommunisták, a vörös khmerek, valamint a kormány erői között. Az amerikaiak 1973-tól egyre intenzívebben támadták a kambodzsai gerillák hadállásait, és több százezer tonna bombát dobtak le az országra. Az ellenállást nem tudták letörni, viszont számos új hívet szereztek a vörös khmernek.

Pol Pot

Amikor a kommunisták 1975-ben átvették a hatalmat, sokan felszabadítóként ünnepelték őket. Nem tudhatták, mi vár rájuk.

A vörös khmer élén a kommunista ideológiával 1949-től 1953-ig tartó párizsi tanulmányútja során megismerkedő, egykori elektrotechnikus-hallgató, Pol Pot (eredeti nevén Szaloth Szár) állt. A mozgalmat 1963 óta vezető politikus 1975-ben elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa régóta dédelgetett álmát, és Kambodzsát a kapitalizmussal teljes mértékben szakító agrárkommunista országgá alakítsa át.

A terv megvalósítása 1975. április 17-én a főváros, Phnompen elfoglalásakor vette kezdetét. A kommunisták a lakosság amerikai bombázásoktól való megvédésének ürügyével alig több mint 24 óra alatt kiürítették Phnompent. A vörös katonák az evakuálás közben öregeket és betegeket lőttek agyon, ezt tapasztalván sokan öngyilkosok lettek.

A phnompeniek után hamarosan Kambodzsa valamennyi városlakóját vidékre terelték, hogy mezőgazdasági munkássá neveljék át őket. A legtöbb deportált a rizsföldeken dolgozott, sokakat arra kényszerítettek, hogy részt vegyenek az új csatorna- és gátkomplexum megépítésének munkálataiban, és voltak, akik erdő- és hegyvidékre kerültek, ahol különböző ipari növények termesztése lett a faladatuk. Több millió városlakó vált agrárrabszolgává.

A vörös khmerek minden „imperialista csökevényt” betiltottak a Demokratikus Kampucseára átkeresztelt Kambodzsában. Megszűnt a magántulajdon és a pénz, eltűntek a piacok, leállt a kereskedelem, betiltották a színházak és mozik működését. A forradalmi költeményeken kívül semmit nem ismertek el művészi teljesítményként.

Soviniszta kommunisták

Szinte azonnal széles körű tisztogatássorozat vette kezdetét. A rezsim legfőbb célpontjai kezdetben az állami tisztviselők, a katonaság, valamint a rendőrség tagjai voltak. A vörös khmerek nem nézték jó szemmel, ha valaki képes volt önálló véleményalkotásra, ezért az értelmiségieket különösen üldözték. A mérnöki, tanári és orvosi szakmát is kapitalista foglalkozásoknak bélyegezték, és elégettek minden diplomát. Az értelmiségieknek még a szemüvegeiket is ki kellett dobniuk, mivel a tárgyat a kommunisták a műveltség jelének tekintették. Az iskolákban a korábbi tantárgyak helyett a mezőgazdasági termeléshez szükséges gyakorlati ismereteket kezdtek el oktatni.

A vallást eltörölték. Azok a buddhista szerzetesek, akik nem adták fel hivatásukat, biztos halálra számíthattak. Számuk 60 ezerről mintegy ezerre csökkent. A muszlim vallású csam kisebbség mecseteit lerombolták, Koránjaikat elégették, és akkor, amikor mindenki egy falat húsért imádkozott, egyedül nekik adtak disznóhúst – vallásuk miatt azt ugyanis nem ehettek. A 250 ezres közösség majdnem fele pusztult bele a Pol Pot-rezsim ténykedésébe.

A kínai és vietnami kisebbséget elsősorban városias életformájuk, valamint az üzleti életben betöltött meghatározó szerepük miatt üldözték, de a soviniszta megkülönböztetés sem állt távol a kambodzsai kommunistáktól. A tisztogatásoknak 1979-ig mintegy 100 ezer vietnami és 225 ezer kínai esett áldozatul.

A kannibál tanítónő

A vörös khmerek célja az ego teljes kiiktatása volt. Az emberek értékét csakis az szabta meg, hogy munkájukkal mennyire szolgálták a rezsim vezetői által megálmodott utópia megvalósulását. Aki balesetet szenvedett, csupán „munkaerőtől fosztotta meg az Angkart”, vagyis a Szervezetet (a Kambodzsai Kommunista Párt 1977-től így hivatkozott magára).

Mindenkinek fekete ruhát kellett hordania, az étkezések pedig közösek voltak. A családi kötelékeket mint potenciális ellenállási gócokat igyekeztek teljesen elvágni. A fiataloknak gyakorta kellett megfigyelniük a szüleiket. Senki sem mutathatta ki az érzéseit, nem káromkodhatott, és a vitának, valamint a panaszkodásnak sem volt helye.

A rabszolgasorba süllyesztett városlakók általában napi 11-12 órát dolgoztak, de előfordult, hogy hajnaltól egészen késő estig kint voltak a földeken. Pihenőnapok általában tíznaponta voltak, de néha még ennyi sem adatott meg a végletekig kimerült kényszermunkásoknak.

A falusiak korlátozott mennyiségben gyümölcsöt és húst is ehettek, a városi deportáltak egyetlen élelme azonban a négy kávéskanálnyi rizst tartalmazó rizsleves volt. A legtöbben valamilyen kiegészítő táplálék után néztek: békák, kígyók, mókusok és csigák mellett különböző növényeket fogyasztottak. Voltak, akik még a korpát is elették a disznók elől. Az éhezés leszoktatta az embereket az önálló gondolkodásról, és engedelmessé tette őket. Már akkor is hálásak voltak, ha néhanapján nagyobb fejadagot kaptak.

Néhányan végső kétségbeesésükben emberevésre adták a fejüket. Egy tanítónőt kislánya szeme láttára vertek agyon, miután halott nővére testrészeiből evett, egy másik esetben pedig egy kórházi szoba betegei fogyasztották el egyik elhunyt társukat.

Fegyver helyett csákánnyal

A diktátorok körében szokatlan magatartást tanúsító, a nyilvánosság elől rejtőzködő Pol Pot Kambodzsájában a kivégzések a mindennapok részévé váltak. Bíróságok nem működtek, a vörös khmer káderei döntötték el, hogy ki „érdemli meg” a halált. A kivégzések leggyakoribb oka az élelemlopás volt, de halállal büntették azt is, ha valaki házasságon kívül létesített nemi kapcsolatot, vagy ha éhségre panaszkodott. A nők és a gyerekek „kihágásait” ugyanolyan keményen büntették, mint a férfiakét.

Az áldozatok mintegy felét – a lőszerkészletek kímélése miatt – csákánnyal, ásóval vagy valamilyen fémrúddal ütötték agyon. A gyerekeket gyakran úgy végezték ki, hogy fejüket az indiai fügefa törzsének vágták. A holttesteket tömegsírokban temették el az úgynevezett gyilkos mezőkön, de az is előfordult, hogy trágyaként használták fel a maradványokat. A vörös khmer katonák többségét gyerekek alkották, akiket 12 évesen (vagy még korábban) szakítottak el szüleiktől, hogy a vezetők utasításait vakon végrehajtó robotokká képezzék ki őket.

Az Angkar kiterjedt átnevelőtábor-hálózatot működtetett. A leghírhedtebb börtönben, a phnompeni középiskolából megsemmisítő központtá átalakított Tuol Slengben a rabok mintegy négyötödét a kegyvesztett vörös khmer káderek alkották.

A szadista őrök a vallatásnál gyakran használtak villanyáramot, és előfordult, hogy megették a kivégzett foglyok máját. A gyerekeket azzal az ígérettel választották el az anyjuktól, hogy biztonságos helyre viszik őket, valójában azonban rájuk is halál várt. A 14-15 ezer fogoly közül mindössze hét maradt életben, ezért a népnyelv csak úgy emlegette a Tuol Slenget, mint „a hely, ahova az emberek bemennek, de soha nem jönnek ki.”

Ágyban, párnák közt

A vietnami csapatok számos határincidenst követően 1979. január 7-én elfoglalták Phnompent, véget vetve ezzel a vörös khmerek közel 4 évig tartó ámokfutásának. A kivégzések, az éhínség és a különböző megbetegedések (vérhas, mocsárláz stb.) következtében Kambodzsa 7 milliós lakosságából mintegy 1,5-2 millióan vesztették életüket. Az országban még 1990-ben is kevesebben éltek, mint 1970-ben.

Pol Pot és emberei a dzsungelbe menekültek, ahol többek között amerikai segítséggel folytatták gerillaharcukat. A vörös khmer vezetőjét soha nem vonták felelősségre, szabad emberként abban a tudatban halt meg 1998 áprilisában, hogy – az 1871-es párizsi kommün mellett – a történelem legnagyobb forradalmának vezetője volt. Halála után a gerillák letették a fegyvert.