Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Nemrég került a kezembe Bryan Ward-Perkins Róma bukása és egy civilizáció vége (The Fall of Rome and the End of Civilisation, 2005) című könyvének francia nyelvű kiadása, amely a megszületése óta eltelt évtizedek ellenére napról napra időszerűbb.

A brit történész, egyetemi tanár és régész műve radikálisan szakít az uralkodó ideológia kánonjával, és egy kiváló oxfordi professzor visszafogott nyelvezetével száll szembe a kortárs ortodox történetírással, azt állítva, hogy a Római Birodalom és tágabb értelemben a rómaiság (romanitas) bukása valójában egy civilizációs hanyatlás volt, amelyet tíz évszázad alatt sem sikerült teljesen helyrehozni.

Tézise azt a csodálatot tükrözi, amelyet a nosztalgikus középkortól egészen a XIX. századig tanúsítottak a felsőbbrendűnek tartott görög–római ókor iránt. A szerző szerint a katasztrofális V. századtól, vagyis a középkor kezdetétől a „postromanitas” gyakorlatilag minden területen a civilizáció visszaesését eredményezte, egyes régiókban, például a Brit-szigeteken, egyenesen a vaskorhoz való visszatérést.

A legutóbbi régészeti feltárásokon és a késő római szövegek megfejtésén alapuló következtetései sokkolóan hangzanak, az ideológia ugyanis teljesen megfertőzte a történelmi kutatásokat is. A középkor történészei ugyanis arról próbálják meggyőzni önmagukat és közönségüket, hogy korszakuk egy „másik” civilizáció születése, és szó sem volt hanyatlásról, hanem csak fokozatos átalakulásról. Ward-Perkins viszont azt állítja, hogy gyakorlatilag összeomlás következett be minden területen, és több mint egy évezredre volt szükség a (részleges) talpra álláshoz.

Valójában a kora középkor mint saeculum obscurum a „par excellence dekadencia” korszaka technikailag, gazdaságilag, demográfiailag, egészségügyileg, kulturálisan egyaránt. A római birodalmi polgár életszínvonalát és komfortérzetét (lásd központi fűtés, csatornázás és folyóvíz) csak a modern idők hajnalán fogjuk elérni. A birodalom építészeti, szobrászati, festészeti technikáit a XII. és XVI. század között fokozatosan újra fel kellett fedezni. A II. század közúti infrastruktúráját és szárazföldi szállítási sebességét majd csak a XVIII. században leszünk képesek meghaladni.

Egészen a XIX. század kezdetéig kellett várni, hogy egyes európai városok (például London) lakossága elérje az egymillió főt, miközben Rómában és Alexandriában a birodalom fénykorában, a II. században, legalább kétmillióan éltek. Maga Nagy Károly is, az állítólagos „karoling reneszánsz” ikonja, aki a római császárok utóda akart lenni azzal, hogy 800-ban császárrá koronáztatta magát a romokban heverő és elnéptelenedett Rómában, csak egy félanalfabéta volt. A középkor (az V. és a XV. század közötti évezred) tehát a brutális hanyatlás és egy nagyon lassú újjászületés korszaka a szerző számára.

A Római Birodalom, vagyis egy felsőbbrendű civilizáció bukását nem annyira belső tényezők (gazdasági válság, a kereszténység felvétele, társadalmi feszültségek) okozták, mint inkább a barbár inváziók, amelyek szétzilálták és elpusztították a Skóciától Mezopotámiáig, Daciától Mauretániáig terjedő hatalmas birodalom összetett szervezetét. A birodalom nyugati felében a germán, a keletiben pedig az arab-muzulmán invázió okozta a hanyatlást. A katasztrófa a IV. és a VIII. évszázad között következett be.

Korszakunkban, amikor a „haladás” fogalma szent és sérthetetlen, Ward-Perkins joggal kérdezi, hogy miért vetik el a „hanyatlás” fogalmát. Szerinte ez a korlátolt és elvakult optimizmus jele. Az is a brit történész érdeme, hogy rehabilitálja a „civilizáció” fogalmát a „barbárság” fogalmához viszonyítva, és ez már önmagában is botrány a minden kultúrát egyenrangúnak tekintő jelenlegi etnopluralista-antirasszista ideológia számára. Ward-Perkins ugyanis kétségbe vonja a „Kultur” germán és ega­litarista fogalmát, amely szerint minden nép egyenlő a történelmi termékeiben, és szembeállítja vele a civilizáció alapvetően görög–római fogalmát, amely civilizációs vívmányaik alapján a népek közötti hierarchia létét posztulálja.

Ward-Perkins esszéje azért is sokkoló, mert feleleveníti „a középkor hosszú éjszakája” toposzát, amelyet a kortárs történészek többsége elutasít, ugyanakkor viszont inspirálóan hat az ukronia-írókra, akik elképzelhetik, hogy ha a Római Birodalom nem omlott volna össze az V. században, akkor akár már Napóleon az interneten szörfözhetett volna.

A történelmet persze nem lehet megismételni, de joggal feltételezhető, hogy ha a görög–római antik civilizációt nem temetik maguk alá a IV–VII. századi germán és arab inváziók, akkor talán már 1000 körül elérjük a XIX. és XX. század technológiai szintjét.

Az oxfordi történész diagnózisa szerint „a posztrómai évszázadokban a gazdasági prosperitás és a munkamódszerek látványos hanyatlása következett be, amely a társadalom egészét sújtotta, a mezőgazdasági termeléstől a magaskultúráig, a parasztoktól a királyokig. Magas szintű kulturális eszközök, mint az írás, egyes régiókból eltűntek, az összes többiben beszűkültek”.

Igaza van: az időszámításunk szerinti első évszázad végén Gallia lakosságának a fele tudott írni-olvasni, ezer évvel később csak alig egy százaléka! A szerző úgy véli, hogy „a vallásos témák túltengése” nagyban hozzájárult a késő ókor és a kora középkor intellektuális hanyatlásához. Nagyon kártékonynak, sőt veszélyesnek tűnik számára „kiküszöbölni a súlyos válság és hanyatlás minden fogalmát a múltról alkotott látomásunkból”, és ezekkel a szavakkal ostorozza a kortárs elitek vakságát: „A római Nyugat végét borzalmak sokasága és egy olyan bomlási folyamat kísérte, amellyel őszintén remélem, hogy sohasem szembesülök az életem során. Egy komplex civilizációt leromboltak, a Nyugat lakosait a történelem előtti időket idéző életmódokhoz vetve vissza. A bukás előtt a rómaiak ugyanúgy meg voltak győződve róla, mint manapság mi vagyunk meggyőződve, hogy a világuk lényegében olyan marad, mint amilyen volt. Tévedtek. Rajtunk áll, hogy ne ismételjük meg a tévedésüket, és ne áltassuk magunkat hamis biztonságérzettel.”

Különösen ne egy olyan történelmi pillanatban, amikor az iszlamisták számára Európa lett az új dar al-harb, a „háború lakhelye”, a „hitetlenek” földje, amely ellen háborút viselnek, egészen ez utóbbiak áttéréséig és civilizációjuk teljes megsemmisítéséig.

Kövess minket: Telegram — XVkontakte

Megvonta az állami támogatást a következő hat évre a német alkotmánybíróság a zsidó-liberális sajtóban „neonáciként” számon tartott Die Heimat nevű párttól.

Sokkolja a holland zsidókat és liberálisokat, hogy Vilmos Sándor király anyai nagyapjáról kiderült: az NSDAP tagja volt.

Az olasz legfelsőbb bíróság, a semmítőszék foglalt állást az olasz szélsőjobboldali, hazafias csoportok találkozóin, megemlékezésein országszerte használt köszöntési formáról.

Egy angol nemzetiszocialista, akin horogkeresztes zászlókkal, hűtőmágnesekkel és Adolf Hitler portréjával díszített házában ütöttek rajta, gondolatbűnökért került börtönbe Nagy-Britanniában.

1945. január 24-én munka után hazafelé menet Budapesten, a Bethlen Gábor utcában mellém toppant két tatárképű szovjet katona, és fegyverrel egy közeledő, civilekből álló csoportba kényszerített.

Bár a mi hazánkos Novák Előd kérésére előbb tömegsport-rendezvényként felvette az állami szervező a Kitörés emléktúrát az Olimpiai Ötpróba Programba, később azt törölte.

Tasmania a zsidó-liberális média tálalása szerint „történelmet írt azzal, hogy Ausztrália első államaként betiltotta a náci tisztelgést”.

A balközép zöldpárt berlini politikusa Adolf Hitlert éltette, amikor a rendőrök éppen alkoholtesztre vitték.

A második világháború óta nem látott szintet ért el a Dániában feljegyzett antiszemita megnyilvánulások száma – közölte Henri Goldstein, a skandináv ország zsidajinak vezére.

Egy céges prezentációtechnika tréningre készülve érdekes dolgot fedeztem fel az OpenAI képrajzoló mesterséges intelligenciájával való interakcióban.

Szovjet-Oroszországban nyilvános szeánszokon kötelezték önkritikára a rezsim által ideológiai-politikai ellenségeknek tekintett elemeket (burzsujokat, kulákokat, értelmiségieket) veleszületett társadalmi kiváltságaik levezekléseként.

A Nyilaskeresztes Párt Szálasi Ferenc nemzetvezető részvételével tartotta meg december havi Nagytanácsát, jelentette 1944 decemberében a Magyar Távirati Iroda.

1945 januárjának elején a komáromi vasútállomáson kivagonírozott Tigris harckocsik hosszú sora nagy zajt csapva kígyózott a macskaköves utcákon, hogy a Vág-Duna hídján túl elfoglalják harcállásukat.

Az antifa terroristák ismét lecsaptak Németországban, s ezúttal talán még betegebb, még perverzebb módját választották a vérengzésnek, mint eddig.

Kitiltotta a fehéreket az ünnepi vacsoráról a húzott szemű bostoni polgármester, de szerinte ez nem rasszizmus és nem is diszkrimináció.

Hollandiában büntetőjogi következményekkel fog járni a „holokauszttagadás”, a „rasszizmus” és a „diszkrimináció” tilalmára vonatkozó törvényt kiterjesztik más események megtörténtének tagadására is – döntött a holland ügyvivő kormány.

Adolf Hitler 1983-ban előkerült „naplója” olyan igénytelen hamisítvány volt, hogy még az A.H. monogramot sem sikerült helyesen leírni – mégis kollektív őrületbe kergette egy nagynevű német lap szerkesztőit.

Adolf Hitler egyik beszédének 30 másodperces részletét játszották be a hangosbeszélőn az osztrák vasúttársaság (ÖBB) egyik vonatán, mielőtt a járat beért volna Bécsbe, írja a BBC.

A berlini rendőrség és az Állami Bűnügyi Rendőrség vizsgálatot indított az Alternatíva Németország (AFD) ellen, amiért a párt székházának teraszára egy integető hóemberfigurát helyeztek ki.

Miután a keleti fronton megszakadt a tengelyhatalmak hadiszerencséje és a szovjet Vörös Hadsereg ellentámadásba lendült.

A faji háborúra való előkészletek, illetve „terrorösszeesküvés” miatt ítéltek el finn nemzetiszocialista fiatalokat.

Ki árja, félvér, nem-árja – a félvérek és nem-árják jogállása – a nem-árják állampolgársága, házassága, hivatalviselése – a harctéri szolgálatból eredő kiváltságok, ésatöbbi.

Zbigniew Ziobro lengyel igazságügyi miniszter és főügyész úgy döntött, hogy szabadon enged egy 21 éves patriótát, akit három év börtönre ítéltek, amiért a 2020-as poznani pride-on összetűzésbe keveredett egy deviánssal.

Az alábbi nyilatkozatot Paula Hitler (1896. január 21. - 1960. június 1.), a Führer egyetlen lánytestvére 1957-ben tette, újra kifejezve meggyőződését, ahogy 12 évvel korábban, szeretett fivérének halálát követően.