9 éves a Pax Hungarica Mozgalom, interjú Domokos Endre Jánossal

Kövess minket -on és -en!

A Pax Hungarica Mozgalom fennállásának 9. évfordulója alkalmából a Kitartás.net főszerkesztője az alábbi interjúban keretében beszélgetett Domokos Endre Jánossal, a PHM vezetőjével.

Üdvözöllek a Kitartás.net nevében, mozgalmas és eseménydús éven vagyunk túl. Hogyan értékelnéd az elmúlt évek eseményeit, mind bel-, mind pedig külpolitikai szempontból?

A 2016-os esztendő szerintem azért nem volt annyira rózsás, mint amennyire a balliberálisok siránkoznak miatta. A nyugati világban ugyan megindultak bizonyos folyamatok, amelyek a 2016-os év két legjelentősebbnek tartott eseményében (ti. a Brexit és Trump megválasztása) csúcsosodtak ki, de ezek a rendszer legmélyebb lényegét nem érintik (pl. Trump éppen úgy hűséget fogadott Izraelnek, mint elődei). Legfeljebb arra elegendők, hogy a liberális elit gondolkodásra hajlamos részét némi önvizsgálatra késztessék, ahogy tette ezt többek közt Kolozsi Ádám, az Index publicistája is meglepően őszinte elemzésében a Brexit után. A kultúrmarxista új baloldali (ha úgy tetszik: balliberális) elit szembefordulása a klasszikus baloldal (a „munkásmozgalom”) egykori tömegbázisával az elmúlt évben látványosan visszaütött. Ebből folyik – Kolozsi Ádámot idézve – hogy „a fehér munkásosztály és underclass sok helyen tankönyvbe illően nyújtja a társadalmi válságtüneteket, és közben úgy érzi, nem kapja meg azt a minimális szimbolikus védelmet sem, ami más nehéz sorsúaknak kijár. Ők talán az egyetlen olyan »alsó« társadalmi csoport, mondják, amelyen a liberális középosztály ma nyugodtan röhöghet – ugyanez eszébe sem jutna mondjuk pakisztáni bevándorlóknál, hiszen az rasszizmusnak minősülne.” Ha a melós követel jobb munkakörülményeket, tisztességes bérezést, bejelentett (jogokat is biztosító) munkaviszonyt, hogy emberként kezeljék, ne pedig „beszélő szerszámként”, akkor könnyen megkaphatja a nevezett elittől, hogy „piacgazdaságban nincs ingyen ebéd!” – miközben azt látja, hogy ugyan ezen elit az általa befizetett adót a szent tehenek („faji-, és szexuális kisebbségek”, bevándorlók) hizlalására („ingyen ebédjére”) fordítja.

Mindezek azonban korántsem jelentik a politikai korrektség (vagy kulturális marxizmus) végét és az uralkodó elitek teljes lecserélést, legfeljebb – ahogy '89-90-ben nálunk történt – egyfajta „rendszerváltásnak” hazudott módszerváltást, a hatalomgyakorlás és a kommunikáció módszereinek finomítását. Erre nagyon szemléletes példa a 2010-es „Nagy Áprilisi Fülkeforradalommal” hazánkban létrejött „illiberális” rendszer, melynek mintegy jelmondata lehetne a miniszterelnök Wikileaks által közkincsé tett önvallomása, miszerint: „ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit teszek”. A kilencvenes évek elején balliberális közegből indult Orbán Viktor „időben kapcsolt” és jó taktikai érzékkel alkalmazkodott a kibontakozó „új trendhez” (ő volt az egyetlen EU-s kormányfő, aki már tavaly nyáron Trump győzelmére „fogadott”, hangosan ellenezte a tömeges bevándorlást és – kommunikációs szinten – több más kérdésben is szembe ment a fősodrattal), az EU „fekete bárányává” válva sok nyugat-európai hazafias szervezet szemében éppolyan irigyelt példakép lett, mint a hazai „jobboldalon” Putyin (az orosz nemzetiszocialisták viszont éppúgy nincsenek elragadtatva a „cár atyuskától”, ahogy mi sem a „vezénylő tábornok úrtól”). Orbán rendszere – Putyinéhoz hasonlóan – azonban nem gyökeres szembefordulás a politikai korrektséggel, csupán annak finomított – ha úgy tetszik: „reform” (vö. „reformkommunizmus” vagy „emberarcú szocializmus”) – változata, amelyben egyes szent tehenek szent tehén státusza megszűnt (bevándorlók – mivel a nagytőke rájött, hogy nem tudja őket olcsón kizsákmányolni), másoké „szűkült” (pl. a buzik nálunk még szabadon vonulgathatnak, de államilag elismert házasságot nem köthetnek), miközben a legfőbb szent tehenek (zsidók) továbbra is érinthetetlenek, a HolokausztTM pedig továbbra is államvallás.

A PC tehát nem vész el csak átalakul... Ebbe a – nyugaton még csak „populista” vagy „szélsőjobboldali” pártok által vallott, nálunk a Fidesz által előrelátóan kvázi kormányprogrammá emelt – emberarcú „reform politikai korrektségbe” próbál „bele néppártosodni” a néhai Jobbik is. E – nyugaton egyáltalán nem szokatlan – folyamat legújabb (és legmélyebb) állomása Vona Gábor karácsonyi dörgölőzése a zsidókhoz, melyet a címzettek nem fogadtak olyan átszellemült örömmel, mint Tel-Avivban Trump megválasztását... Nagyon úgy tűnik, hogy a zsidóknak már megvan az emberük a „rendszer belülről jobbítására” (Orbánnak hívják, Amerikában Trumpnak, Oroszországban Putyinnak), így a „nemzeti néppárt” elnökének egyelőre marad az ATV és a statiszta szerep, amíg illetékes helyen másképp nem döntenek.

– Apropó, Vona Gábor és Jobbik. Bizonyos felmérések szerint a Jobbik az elmúlt évben 300 ezer szavazatot veszített, tehát nem úgy tűnik, hogy egyelőre sikeres volna a középre húzódás. De pánikra semmi okuk, ha tényleg le akarják cserélni a szavazóbázisukat (a baloldaliakra ácsingóznak), legfeljebb a régit elveszítették, s még nem tudhatják maguk mögött az újat. De van-e erre esély? Mármint, hogy a Jobbik valóban nagyobb számú baloldali szavazót szerezzen?

Kutya nehéz dolog a rendszert „belülről jobbítani”, ez újfent bebizonyosodott. Ahhoz ugyanis előbb a részévé kell válni, egyre több elvet feladni (a hungaristák éppen ezért nem próbálkoznak ilyesmivel)...

A Jobbik „középre húzódásával” – az eszmei és morális buktatók (a „Jobbik lelkének elvétele”) mellett – csak az a bökkenő, hogy „középen” már laknak. Most éppen a Fidesz, ami '94-ben a széthulló MDF helyét vette át, tehát egy valós űrt töltött ki és a többi „jobboldali” vagy „polgári” párt (MDF, KDNP, kisgazdák) felszalámizásával vagy beolvasztásával ezt az űrt a mai napig tökéletesen ki is tölti. Tehát a Jobbiknak nincs hová „húzódnia”, amíg a Fidesz ott van. Sőt, lassan a Fidesz veszi át a Jobbik helyét – és szavazóit – tanulva a nyugat-európai EU-szkeptikus, bevándorlás-ellenes radikális pártok és mozgalmak megerősödésből. Ahogy a Jobbik egyre puhul, a Fidesz úgy keményedik (kommunikációs szinten, retorikában, természetesen), s nem engedi, hogy amit az emberek többsége hallani akar, azt más mondja ki (ahogy nyugaton). Erre talán a Jobbik vezetői is rájöttek, ezért próbálkoznak a széthulló baloldal helyére benyomulni, a magukra maradó baloldali szavazókat megszólítani, akik viszont sanszos, hogy Vona közeledésére Köves Slomóhoz hasonlóan fognak reagálni...

Talán, ha megmaradtak volna annak, aminek indultak, továbbra is kitölthették volna a MIÉP szétesése által a radikális oldalon hagyott űrt (ahogy a Fidesz az MDF helyét) és ezen a vonalon tovább építkezve – valós alternatívát, radikális változást ígérve – megszólíthatták volna a Fideszből előbb-utóbb kiábránduló, radikálisabb (a Likuddal való testvér-párti viszonyt avagy a multiknak kiosztogatott milliárdokat, a korrupciót és sok mást kritikusan szemlélő) fideszeseket. A Jobbiknak csak Jobbikként, a Vona által elvett lelkét visszaszerezve – nem kis-Fideszként, vagy alternatív baloldalként – van esélye a fennmaradásra és a növekedésre.

– Akkor mondhatjuk-e, hogy a radikális jobboldalon űr keletkezik? Ha úgy tetszik, nevezhető-e még a Jobbik a szélsőjobboldal vezető erejének? Mert ha nem, adódik a kérdés, ki fogja átvenni a helyét?

Még nem. A Jobbik jelenleg – már csak méreténél fogva is – a „radikális oldal” meghatározó tényezője, viszonyítási pont (mint Orbán Vonának). A „feltörekvő” versenyzők (a 2014-es nagy választási pénzosztáskor feltűnt egy-kettő) vagy olyanok akarnak lenni, mint a Jobbik volt x évvel ezelőtt, vagy olyanok nem, amilyen ma. 2014-ben feltűnt olyan párt is, amelynek a fő mondanivalója, önmeghatározása az volt, hogy ők nem a Jobbik. Ezzel a rendkívül tartalmas üzenettel össze is szedtek vagy egy tucat szavazatot országosan.

A Jobbikot tehát még korai volna temetni. Amikor a MIÉP 2002-ben kipottyant a Parlamentből, majd lassan elenyészett, a Jobbiknak 8 évre volt szüksége ahhoz, hogy átvegye a helyét (úgy a radikális oldalon, mint az Országgyűlésben), úgy, hogy meghatározó személyiségei nem voltak teljesen újoncok a politikában (többen a MIÉP-ben kezdték, Vona pedig Orbán polgári köréből érkezett). Viszont a mai Jobbik még nem hasonlítható a 2002-es MIÉP-hez, jelentősen magasabb a támogatottsága, mint Csurkáéknak volt a leszálló ágban. Az más kérdés, hogy ha így folytatják, az is benne van a pakliban, hogy a MIÉP sorsára jutnak. De hogy ki vehetné át a helyüket – jelentkezőben természetesen nincs hiány – az ma még nyitott kérdés. Ahhoz, hogy egy párt arra a szintre eljusson, mint a Jobbik, (elsősorban) nem csak a szavazóknak, hanem másoknak is be kell állniuk mögé (pénzzel, kapcsolatokkal, médiával), akik nem biztos, hogy egy semmiből jött, avagy radikálisan rendszer-ellenes alakulat (mint pl. a hungaristák) mögé beállnának (ahogy Vonáék mögé sem álltak be azonnal).

Ha – csalódott, kirúgott jobbikosokból, kiábrándult fideszesekből, esetleg eddig párton-kívüliekből – létre is jönne egy olyan alakulat, amelyik a Jobbik helyére törne, s a volt jobbik-szavazók szimpátiája mellett néhány – a politikai érvényesüléshez elengedhetetlen – gazdasági érdekcsoport, külföldi titkosszolgálat, stb. támogatását is elnyeri, előbb-utóbb ez a társulat is szembesülni kényszerül Vona dilemmájával: elvek, vagy hatalom. Akárkik is állnak ugyanis a Jobbik mögött (Simicska Lajos, az oroszok esetleg más) nyilván azt szeretnék, ha a befektetésük megtérülne: a párt hatalomra jutna és az ő érdekeiknek megfelelően kormányozna. A prímás bizony annak a nótáját húzza, aki a pénzt a vonóba tűzi. Erről szól a pártpolitika, ezzel előbb-utóbb minden demokratikus úton hatalomra jutni szándékozó pártnak szembesülnie kell.

– Ebbe az esetlegesen keletkező űrbe csak pártok törhetnek utat maguknak? Vagy elképzelhetőek olyan szervezetek is, akik nem pártként funkcionálnak, hogy látod ezt a kérdést?

Amíg az emberek pártokban gondolkodnak (amelyek majd jól megváltják nekik/helyettük a világot), addig ezt az űrt csak egy párt képes kitölteni, ami nem az életük gyökeres megváltoztatását várja tőlük, csak négy évente egy ikszet.

– Egyelőre nem úgy tűnik, hogy ez változna. De mihez kezdjenek addig azok a szervezetek, akik nem pártként akarnak működni? Látunk példákat azért, akik így is tudnak gyarapodni, erősödni - gondolunk akár a Betyárseregre, s majd rátérünk rögvest a Pax Hungarica Mozgalomra is, de még ne szaladjunk előre. Mi lehet ennek a fejlődésnek a felső határa?

Olyan szervezetet nem igazán tudnék mondani (a PHM-et, a betyárokat és az Arcvonalat leszámítva), amelyik ne pártként akarna működni (avagy ne egy párt szatellit-szervezete lenne – lásd. CÖF), avagy ne azzá akarna idővel válni, teljesen mindegy, hogy minek indul (érdekképviselet, tiltakozó mozgalom, vagy bármi). A legtöbb „civil kezdeményezésre” maguk a kezdeményezők is csupán eszközként tekintenek, egyfajta belépőként a politikába (így hívják fel magukra a társadalom figyelmét), miközben már a következő választásokon megszerezhető százalékok lebegnek a szemük előtt. Ebből kifolyólag az ilyen alakulatok idővel (egy sikertelen párttá alakulás vagy egy elbukott választás után) kifulladnak, hangzatos céljaikat sohasem érik el, csalódott tagjaik ott hagyják őket.

Az említett Betyársereg viszont egy kiváló ellenpélda, mivel egy nagyon jól kitalált koncepció szerint szerveződik, sikerének titka – szerintem – az, hogy a sportot és a közösséget állítja a középpontba, s megfelelő távolságot tart a napi politikától (annak ellenére, hogy Zsolti jóban van Vonával, mégsem vált a betyárokból Magyar Gárda-szerű párt-segédcsapat), soraikban a Jobbikostól a hungaristáig sokféle eszmei hátterű hazafi megtalálható. De a (küzdő-)sport nem csak egy közös nevező a betyárok között: komoly szerepe van a közösség-építésben, a csapat együtt tartásában (rendszeres közös edzések, versenyek), valahogy úgy, ahogy az Arcvonal „fénykorában” a rendszeres katonai gyakorlatoknak, táboroknak (ezért is tudott az MNA megérni egy negyed századot, s éppen ezért a Betyárseregre is még hosszú, tevékeny jövő vár – szemben a hagyományosan néhány év alatt elenyésző gittegyletekkel).

A Betyársereg helyzete viszont elég speciális, így az ő sikerükből nem lehet minden nemzeti szervezetre érvényes receptet összeállítani. Ők eleve olyan embereket szólítanak meg, akik már rendelkeznek némi küzdő (vagy egyéb) sport múlttal, tehát már aktívan csinálják azt, amit a sereg elvár tőlük, betyárrá válásukkal csak annyi változik, hogy ezt már együtt csinálják tovább, mozgalmi tevékenységként. Mondhatjuk úgy is, hogy a Betyársereg célt és értelmet ad a tagok addig is űzött tevékenységének. De ami működik a betyároknál, (illetve működött az Arcvonalnál – katonai gyakorlatok), az például nem működik a PHM-nél vagy más szervezetnél. Tagságunk jelentős része nem vevő ezekre – többek közt én sem – noha próbálkoztunk mindkettővel (edzések, katonásdi az országos táborban), de be kellett látnunk, hogy ez nem nekünk való („kockákból”, bölcsészekből, családapákból nem feltétlenül lesz MMA-harcos). Az MNA vagy a Betyársereg egy az egyben történő lemásolása tehát nem járható út, viszont minden nemzeti szervezet számára tanulság lehet, hogy a csapat együtt tartásához és a gyarapodáshoz szükség van még valamire a közös világnézeten, közös célokon kívül. Valami olyasmire gondolok, ami az adott szervezetre meghatározóan jellemző, valós társadalmi/közösségi igényt elégít ki (tehát nem puszta „fedélzet-mosás” – hogy a tagok éppen csináljanak valamit) és példaként szolgál a társadalom egésze számára. Budaházy Edda „Hozz Világra Még Egy Magyart Mozgalmát” például egy ilyen kezdeményezésnek tartom.

– A fentebb említett három szervezet közül – noha az Arcvonal is hungarista – mindenképpen a PHM-re igaz a legjobban, hogy elsődleges ismertető jele az, hogy eszmeileg tiszta és elkötelezett. De az elmúlt 9 évben ez mire vezetett? Lehet-e a hungarizmust a ma társadalmának „eladni”? Szükséges-e valamilyen irányváltás, új stratégia?

Sajnos nem csak a társadalom egésze, de a szűkebben vett nemzeti oldal sem igazán vevő a hungarizmusra a maga teljességében. Valakinek az erkölcsi alapokkal van gondja (neki a hungarizmus „túl keresztény”, kevés benne a misztikum, az ezotéria, a Badiny-Jós, viszont túl sok az erkölcsi követelmény), másoknál szocializmus veri ki a biztosítékot, ami a keresztény erkölcsi alapokból egyenesen következik (az „add meg mindenkinek, ami jár” természetjogi alapelvéből fakadóan), míg olyan is akad, akinek a konnacinalizmussal van problémája és az egyre öregedő, kiürülőfélben lévő Kárpát-medencében még mindig az a legfőbb gondja (még ha egyébként Berlinben vagy Londonban is él, mert „ebben a szar országban nem lehet megélni”), hogy a „vesszen Trianon!”...

Az elmúlt szűk egy évtizedben a fentiekből is kifolyólag a PHM egy kicsi, de eszmeileg elkötelezett közösséggé zsugorodott, melynek tagjai továbbra is azt vallják, hogy „a világ a példádtól változik, nem a véleményedtől”. Ennek következtében a létszám megcsappant, a nyilvános rendezvények gyakorlatilag megszűntek, a hangsúly áttevődött a „lélek forradalmára”, a szűkebb környezetünkben való személyes példaadásra: tagjaink döntő többsége már családos ember, 2-3 csemetével megáldva. Ebben a „húszmillióért sem szülő”, nyugatra vándorló világban mi így mondunk igent az életre, így próbálunk tenni a nemzet fennmaradásáért. Így – mondhatnánk – ami a betyároknál a sport, az Arcvonalnál a katonai kiképzés, az nálunk a család, a legjobb tudásunk szerint – itthon, nem Londonban! – végzett munka, amelynek a hungarizmus ad célt és értelmet, a PHM pedig megfelelő keretet, közösséget.

Vannak – elsősorban azok, akik sehogy sem tudnak elszakadni a pártrendszertől – akik számára az elmúlt 9 év nettó kudarc és már temetnék a PHM-et. Szerintem a helyzet ennél azért egy picit árnyaltabb. A lelkekért folyó küzdelemben mozgalmunk kézzelfogható eredményeket tud felmutatni. Több fiatal itt talált rá újra a hitére, Istenre. A szent életű Prohászka püspök és vértanú nemzetvezetőnk példája és hathatós közbenjárása több megtérést is eredményezett. Minden keresztelő, minden bérmálás, minden esküvő, minden hungarista családban született gyermek egy egy apró győzelem a világ felett. Szerintem ezen a „stratégián” egyáltalán nem szükséges változtatni, viszont kommunikációs téren még van hová fejlődnünk, hogy az üzenet minél több magyarhoz eljusson.

– Nem tudom nem feltenni a kérdést: szerinted mi az, amit a kommunikáción változtatni kell? Ezek külsőségek elhagyását takarják? Esetleg elnevezéseket? Maga a hungarizmus, mint megnevezés is csupán külsőség, amit lehet másképpen is nevezni, s az esszenciális értékek a mérvadók?

Az elnevezésekkel, szavakkal lehet ugyan játszani, de nem érdemes: nevezhetem én a hungarizmust – hogy „jobban eladható legyen” – bárminek, az én számból nem igazán hangzana őszintén és a végén csak oda lyukadna ki mindenki, hogy ez bizony egy „néppártosodó” nyilaspárt és egy köpönyegforgató főnyilas. Mivel a PHM ma elsősorban közösség és nem a szó klasszikus értelmében vett politikai mozgalom, így a külsőségek első sorban a tagságnak szólnak. A mozgalmi egyenruha kvázi „liturgikus öltözetté” szelídülhet a jövőben, amelynek zárt körű összejöveteleken vagy olyan nyilvános rendezvényeken lehet szerepe, ahová esetleg minket is meghívnak.

Kommunikáció alatt én első sorban a PHM „szócsövére”, a Kitartás.net portálra gondoltam, amely az utóbbi időben meglehetősen leült, kevés az új tartalom (a munkám miatt sajnos én is ritkábban tudok írni, mint régebben). A Kitartásnak mindenképpen meg kell újulnia, nem szabad tovább erőltetnünk a hírportál műfaját (erre ugyanis jelenleg nincs kapacitásunk), inkább olyan tartalmakat (elemzések, tanulmányok) kell publikálnunk, amit az olvasók máshol nem találnak meg. Tehát nem a Kitartás.net-nek kell először beszámolni valamilyen fontos napi hírről – ezt megteszik a nálunk kicsit jobban elengedett orgánumok – inkább az adott hír eszmei, világnézeti hátterét, társadalmi-politikai folyamatokra való hatásait kell megvilágítanunk. Nem híreket, hanem gondolatokat, eszméket, értékrendet kell közvetítenünk.

– És mit gondolsz, a bőnyi eset hosszútávon kihatással lesz a hungarizmus jövőjére, vagy eltelik egy kis idő, és minden lecseng?

Györkös István önmagát és maradék szervezetét már évek óta nem tartja hungaristának. Ezt kevés sajtótermék említette meg (a Vajna-Habony-média egyáltalán nem), egyszerűbb militáns nyilasokról beszélni, mint egy zavart, családi tragédia által is megtört idős emberről, aki már maga sem tudja, hogy mit hisz és mit akar. Megjegyzendő, hogy a média-kampány célpontja a látszat ellenére nem a Hungarista Mozgalom, még csak nem is az MNA, hanem a „néppártosodó” Jobbik. Eddig csak a betyárokkal hozták őket kapcsolatba, most Györkösékkel próbálják.

Ahogy a '99 februári Viking Klub-béli botrány is néhány évre visszavetette a mozgalmat – évekre megszűntek a nyilvános rendezvények, a hatalom erőteljesebben ránk szállt, mint az előtt – úgy a bőnyi gyilkosságnak is (rövid távon) hasonló hatása lehet. Ha most néhány hónapra jegelik is a témát, 2018-ban a választási kampányban még bőven előkerülhet (a Jobbik lejáratására), ahogy a későbbiekben is.

– Amit mondasz, abból nem az körvonalazódik ki, hogy könnyű és sikeres időszak elé nézne a Pax Hungarica Mozgalom. Mégis, mi ad erőt egy hungaristának? Neked személy szerint mi ad erőt ahhoz, hogy ne add fel?

A PHM már megalakulásakor sem nézett „könnyű és sikeres időszak elé”, csak ez akkor még kevesekben tudatosult. Akik a balhét keresték (gondolván, hogy mivel mi vagyunk „a nyilasok”, ezért minden kukaborogató party-n ott a helyünk, zsidót reggelizünk, buzit ebédelünk és cigányt vacsorázunk) már a kezdetekben tovább álltak, ahogy azok is lassan elmaradoztak mellőlünk, akik parlamenti bársonyszékekről álmodoztak. Mára csak az igazán elkötelezett emberek maradtak, akik már az elején megértették, amit a lélek forradalmáról mondtam (ti. a világ jobbá tételét, minden változást magunkkal kell kezdeni, ha mi nem változunk, a világ sem fog). Ez a változás nem olyan látványos, mint egyenruhában masírozni a budai várban (eljön még talán annak is az ideje), több – és valóságosabb – áldozatot, lemondást kíván (mint gyakorló édesapa, ezt te tudod a legjobban), de úgy gondolom, hogy hosszú távon mindenképpen megéri. Nekem személy szerint – a mellett, hogy meg vagyok győződve ügyünk igazáról – az ad erőt, hogy olyan emberek vesznek körül, akiket bátran állíthatok a hitét, élni akarását vesztett, nyugatra sóvárgó nemzet elé példaként.

– Azért az elmúlt évben voltak olyan jellegű pozitívumok is, amelyek mindenképpen üde színfoltnak nevezhetőek. A PHM több alkalommal együtt szerepelt a Szlovák Testvériséggel, és - például - áprilisban a lengyel nagykövetség előtt tüntetett, szolidaritást vállalva azzal a lengyelországi kezdeményezéssel, hogy teljes körűen tiltsák be az abortuszt. Mit mondjak, szlovákokkal barátkozni, az abortusz teljes betiltását követelni, az úgynevezett nemzeti oldalon egyik sem igazán népszerű, nemde?

Valóban nem. Ezekhez a témákhoz olyan szervezet, amelyiknek „a léte határozza meg a tudatát” (a népszerűség érdekében elveit mindig szigorúan a tömegigényekhez igazítja) nem szívesen nyúl, még maga a névleg keresztény KDNP sem. Ezt a mentalitást Semjén Zsolt fogalmazta meg a legszemléletesebben 2010-ben: „A társadalomra nem lehet ráerőltetni olyan törvényeket, amelyek nem találkoznak a közfelfogással és amelyeket ezért nem is lehet kikényszeríteni”. Tehát Semjén – és a hasonlóan gondolkodók – csak addig hajlandóak elmenni a kereszténységgel, ameddig az nem „ellenkezik a közfelfogással” (egyébként a liberális hiszti hatására azóta a lengyel kormány is visszavonulót fújt).

A Szlovák Testvériség sokat változott az elmúlt évtized alatt (én még tüntettem ellenük Rév-Komáromban, Toroczkai Laciékkal 2005-ben, amikor Rozsnyón leköpködték a Kossuth-szobrot), de mára ők is ráébredtek, hogy a Kárpát-medence népeinek nem egymásban kell keresni az ellenséget. Sajnos ezzel az állásponttal éppúgy kisebbségben vannak a szlovákok között, mint mi itthon.

– Végezetül egy kérdést tennék fel. Tudvalevő, hogy mélyen hívő katolikus vagy, mint ahogy a PHM is keresztény erkölcsi alapokon nyugszik. A jövőre nézve bizonyára tudsz meríteni a hitedből, s ez egyfajta végszó is lehet interjúnk zárásaképpen, ha megosztod velünk gondolataidat nem a napi politika, nem a mulandó dolgok szemszögéből, hanem örökkévaló Isten közelségéből, tehát mi lehet Isten célja velünk?

„Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” (Mt 5,13)
Nem kell „nagy” tettekre gondolni. Mindenki – legalábbis a Facebook-on – naponta meghalna a hazájáért, de élni (és különösen >itt élni>) egyre kevesebb ember hajlandó érte. Ne tűzzünk magunk elé irreális célokat! Tisztában kell lennünk lehetőségeinkkel és korlátainkkal egyaránt, hogy tudjuk: merre induljunk el, hogyan válhatunk többé, jobbá és ez által hogyan tehetjük a környezetünket is azzá. Ha készek vagyunk céljainkért a mindennapok névtelenségében – ahol nem terem érdemrend, konc, zsírós állás és „lájk” – következetesen harcolni és magunkon kezdeni a változást, letépni magunkról a tudatipar által ránk kényszerített szellemi béklyókat, szembefordulni a fogyasztói társadalom erkölcsi fogyatékos értékrendjével, észre sem vesszük és a világunk lassan változni fog. De ne azon nyavalyogjunk, ami fölött nincs hatalmunk, hanem tegyük jobbá azt, ami fölött viszont van.

Földi életünket felfoghatjuk egyfajta próbatételként is: vajon alkalmasak (méltók) lennénk-e egy tökéletes világban – amilyen ez is lehetett volna, ha a bűneink meg nem rontják – való életre? Ahogy a mulandó javakkal sáfárkodunk, annak függvényében bízza ránk majd Isten az örök javakat, s amilyen mércével mi mérünk, a mi életünk is azzal lesz megmérve. Egy hungaristának – ahogy minden keresztény embernek, felekezettől függetlenül – az a hivatása, hogy a föld (az ország) „sója” és a világ (a nemzet) „világossága” legyen, hogy életpéldájával tegyen tanúságot keresztény hitéről (otthon, a munkahelyén, és a politikában), mert „a hit tettek nélkül meddő” (Jak 2,20).

Kövess minket -on és -en!