Kövess minket 
-on és 
-en!
Ha azt mondom: Szentjobb, mindenki a Szent István-ereklyére gondol, amit közel négy évszázadon át őriztek a kis partiumi településen. Azonban a falu kommunista időkbeli története is legalább annyira érdekfeszítő, bár alig beszélhetünk kutatómunkáról és írásos forrásokról.
Az események szemtanúit addig kell beszéltetni, kérdezni, amíg még köztünk vannak, írja az Erdély.ma című portál.
Malenykaja rabota, „csak egy kis munka”. Ezzel a hazugsággal hurcolták el a szentjobbi svábokat is. Alexandr Szolzsenyicin szavai kivánkoznak ide: „Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana.” Kálmándi Papp László, a későbbi szentjobbi „tanító bácsi”, Nagykároly és környéke sváb lakosságának elhurcolását írja le Svábok a paradicsomban című kötetében. Az ifjú gimnazista azzal biztatja aggódó szüleit: három hét nem a világ. A hetekből évek lesznek, nem véletlenül jegyzi meg a könyv egyik szereplője az első, indulás előtti fogolyszámlálás alkalmával: „Te, ezek nem tudnak számolni!” Szentjobbról 33 német és egy magyar nevű lakost hajtott el 1945. január 5-én a Vörös Hadsereg. A legtöbben majdnem öt évet töltöttek a messzi idegenben. Kilencen azonban nem élték túl az embertelen körülményeket. A település minden évben, Szent István ünnepén emlékezik az elhurcoltakra, akiknek emlékezetét egy feszület őrzi, neveik felsorolásával.
A legkevesebb adatunk arról a mintegy 15 szentjobbi személyről van, akiket államellenes tevékenység vádjával börtönöztek be. Egyik bajtársuktól, a nagyváradi Kelemen Bélától tudjuk, hogy vele együtt, az Aradról indult „Körös-völgyi ezredes” néven ismert ellenállási mozgalomba szerveződtek 1949-ben. Céljuk a hatalommal szembeni ellenállás volt, akár fegyveres harc által is. Arad és Várad mellett az Érmellék több falujában is szerveződtek. Szentjobbon a Szitkók: József, Gera (Gergely) és László voltak a fő kezdeményezők. A csoportokat rövid időn belül, 1950-ben felszámolták. A szentjobbi csoport tagjait egy közeli falu, Érolaszi egyik házának padlásáról vezették el, miután előzőleg fegyveres ellenállásba bocsátkoztak. 15 és 20 évi börtönbüntetés mellett hármójukat halálra ítélték és ki is végezték. Kelemen először Felsőbányára került, ahol bányában dolgoztatták, majd onnan 1951-ben a Duna-deltába vitték, ahol elmondása szerint 60-61-ben jelentek meg az első, 56 miatti erdélyi elítéltek.
Szintén 1949-ben, a székely származású Takács János szentjobbi plébánost hittanóráról hurcolták el a hatóságok. A felháborodott hívek a Sváb utcán feltartóztatták a szekeret és a papot kimenekítették. A bosszúhadjárat során három asszonyt letartóztattak és két-két évi, Jilava-n letöltendő börtönbüntetésre ítélték őket. A 19 éves Musák László volt az, aki megragadta a papot szállító fogat gyeplőjét. Már másnap éjjel, a tisztelendővel együtt őt is Margittára vitték. A fiatalembert félholtra verték, hamarosan belehalt a sérüléseibe, a papot pedig koholt vádak alapján börtönbüntetésre ítélték.
Csilik Erzsébet kötetbe foglalta családja kálváriáját (Az Isonzótól a Duna-csatornáig. Magánkiadás, Budapest, 2013), így a legtöbb adat a Kis család hat tagjának 1952-ben történt kitelepítéséről maradt fent.
A család katonai szolgálatát végző tagja, a könyv írójának testvérbátyja, több társával együtt átszökött Jugoszláviába. A hatalom a család többi tagján állt bosszút: mindannyiukat felpakolták és a baragani Fetestre telepítették. A könyv szerzője 6 évesen élte meg mindezt, testvéreivel, szüleivel és 77 éves nagymamájával. Egy 800 viskóból kialakított telepre kerültek, ahol első lakhelyük egy sással fedett kis földkunyhó volt, amelyben az előző lakók korábban disznókat tartottak. A család ebben, a kitelepítettek számára kialakított rabfaluban vészelte át a következő éveket.
|
|
|
|
|
|
Isteni gondviselés, hogy a szörnyű körülmények ellenére mindannyian életben maradtak. Három évvel később, 1955 őszén térhettek haza, de az osztályellenség bélyege mindvégig, a rendszerváltás bekövetkeztéig rajtuk maradt.
Még három évtizeddel később, 1987-ben is megfigyelés alatt tartották őket. Jellemző a helyi párttitkár magatartása, aki e szavakkal igyekezett megfélemlíteni a 15 éves Erzsébetet: „ismerjük a múltadat és a jövődre is gondunk lesz, ha nem vigyázol.”
Csilik Erzsébet Baragani dal című egyszerű kis verse a nagy román pusztaságba internáltak mindennapjait tükrözi:
„Nem volt kutunk sem vizünk, / Szomjaztunk és éheztünk, / Nem volt kapunk kerítésünk, / De már nem volt mitől félnünk. / Nagyon vigyáztak most ránk / Milicisták, katonák. / Traktor húzott barázdákat, / Így jelölték az utcákat. / Itt egyforma gazdag volt / Paraszt, tanár és doktor. / A nagy Sztálin tanácsára / Csajkás rendszert a világra! / Hoztak levest hordókba, / Nem volt benne csak uborka, / Az is igen savanyú, / Még a kutyának sem jó. / Meg is lett az eredménye: / Mindenkinek hasmenése, / Tífusz, vérhas, kolera, / Szaporodott Buliga. / Nem volt orvos, nem volt pap, / A menet csendben haladt / Ki a birkalegelőre, / Könnycsepp hullott a gödörbe. / Sűrűn haltak öregek, / Fiatalok s gyerekek; /A buligai temetőbe’, / Sírok számokkal jelölve, / Már nem tudni kit takar, / Itt ér véget ez a dal.”
