.jpg)
Kövess minket 
-on és 
-en!
Ahogyan tavaly Anglia, néhány hete Franciaország volt (ismételten) durva faji zavargások színtere.
Az események súlyosságát jelzi, hogy a politikai korrektség dogmái és a hatalomnak való megfelelés kényszere között lavírozó fősodratú média sem tudta őket negligálni. Ma a francia rendszer egy vegyésztanulóra hasonlít, akinek a laboratóriuma robbanással fenyeget. Rendszeresen egész városok lobbannak lángra spontán módon, akárcsak az öngyulladáspontját elérő gyúlékony folyadék.
A hatóságok minden incidens után igyekeznek elbagatellizálni a történteket, és még több pénzzel megvásárolni a társadalmi békét. Valójában azonban nem békét vesznek, hanem csak időt, és mint minden túlélési stratégia esetében, az idő egyre többe kerül, ahogy közeledik az elkerülhetetlen. Az a nap pedig, amikor már nem lesznek képesek lépést tartani az exponenciális inflációval, maga lesz az ítélet napja.
Szociális segélyeinek élősködésre csábító palettájával Franciaország mágnesként vonzza az afrikai bevándorlókat. Egy olyan földrészen, ahol egymilliárd háromszázmilliónyian élnek teljes szegénységben, a szociális lakás és a heti ötven eurós segély kilátása önmagában elég ahhoz, hogy ne legyen hiány a jelentkezőkben. Márpedig Franciaország egyike a világ azon ritka országainak, amelyeknek az a mazochista szokásuk, hogy gazdasági és erkölcsi tekintetben egyaránt nélkülöző embereket importálnak, majd azért dotálják őket, hogy szaporodjanak. Az afrikai bevándorlók nagy többségének eszében sincs beilleszkednie az európai befogadó országok társadalmi közegébe és elfogadni azok normáit, hiszen akárcsak a folyóvíz és az elektromos áram, ezek sem egyetemlegesek. Az afrikaiak többsége nem hajlandó feladni a hagyományait, a vallását, a szokásait, még akkor sem, ha bebizonyítják nekik, hogy éppen ezek felelősek nyomorúságos állapotukért nemzedékek óta. Többségük azért érkezik Franciaországba, hogy kihasználja a szociális ellátórendszer nagyvonalúságát, miközben nemhogy lazítaná, hanem éppenséggel erősíti kötődését a régi életmódjához.
Az a tény, hogy nyomorúságos életüket felcserélhetik a társadalmi eltartott státuszára, lehetővé teszi számukra, hogy továbbra is ragaszkodjanak származási országuk szokásaihoz. Franciaország pénzt, szállást, orvosi ellátást, útlevelet ad nekik anélkül, hogy bármit is követelne cserébe. Éppen ellenkezőleg: úgy tűnik, mintha a rendszer egyenesen azoknak kedvezne, akik nem hajlandók integrálódni; akik elutasítják a köztársaság törvényeit; akik köpnek a helyi kultúrára. A legrosszabb, amit egy franciaországi bevándorló-aspiráns tehet, ha akár a legcsekélyebb mértékben is elismerést tanúsít a befogadó országgal szemben. Így nagyon gyakori, hogy orvosoknak sem adnak beutazó vízumot szakmai konferenciákra, ugyanakkor viszont akár többszörösen visszaeső bűnözők is megkaphatják a francia állampolgárságot. Ez kihívás minden logikával szemben. Ez a francia kivétel.
A beilleszkedésre kész fekete-afrikaiak és maghrebi arabok töredékét egész hadseregnyi „söpredék” (Sarkozy dixit) ellensúlyozza, fittyet hányva a társadalmi együttélés legelemibb szabályaira. Ennek az etnikai-vallási maffiának törvényen kívüli zónákra van szüksége, ahol zavartalanul folytathatja hagyományos bűnöző életmódját: a zsarolást, orgazdaságot, védelmi pénzek szedését, drogkereskedelmet, prostituáltak futtatását. Éppen ezért gyakorlatilag megtisztították lakónegyedeiket az őshonos lakóiktól, és a sors tragikus iróniája, hogy az elüldözöttek közül sokan maguk is korábbi dél-európai bevándorlók leszármazottai. Autóikat felgyújtották, postaládáikat kibelezték, lakásaikat kirabolták, gyermekeiket addig inzultálták, amíg el nem menekültek. Akik pedig nem tudtak elmenni, azoktól néma csöndet, teljes alávetettséget és lesütött tekintetet követelnek, „dhimmi” létre kényszerítve őket a saját hazájukban, akárcsak a vallási kisebbségeket a muszlim országokban.
Ugyanakkor a külvárosok bevándorló népességével szemben a bekerítés és elszigetelés politikáját alkalmazzák. Miután a környékről elüldözték fehér őslakóikat és egymás között maradtak, menthetetlenül rájuk zuhan az omerta törvénye, áthághatatlan határt szabva minden integrációs törekvésnek több nemzedék után is. Még aggasztóbb, hogy az új bevándorlók társadalma és az őshonosok társadalma teljesen ellentétes irányban halad. A franciák kozmopolita tőkéscsoportok vagy a kollaboráns rezsim tulajdonában álló tévécsatornákból kapják a „jó szót” és az előre gyártott igazságokat. Megtanulják egymást gyűlölni, a múltjukat pedig szégyellni. Megtanulják, hogy az identitásuk felvállalásának puszta ténye is megbocsáthatatlan bűn. A bevándorlók ellenben a hódító wahabitizmus által finanszírozott csatornák felé fordítják parabola-antennáikat, sohasem létezett dicsőségeket találva rajtuk vallási-etnikai szolidaritásuk erősítéséhez.
|
|
|
|
|
|
Ma egy katari vagy szaúdi prédikátornak nagyobb súlya van a külvárosokban, mint az összes francia képviselőnek együttvéve. A bevándorlók nem érzik magukra nézve kötelezőnek a köztársaság jogrendjét, hiszen éppen a saját bőrükön tapasztalhatják nap mint nap, hogy a franciák olyan törvényeket hoznak és tisztelnek, amelyek az áldozatot büntetik és a bűnözőt jutalmazzák. Helyettük inkább „Allah törvényeit” részesítik előnyben, pontosabban azokat, amelyeket az arab média akként prezentál.
Ma a francia külvárosok élete az afrikai és maghrebi társadalmak negatív lenyomata. Magában hordozza kudarcának csíráit, mivel ugyanazok a perverz és torz szellemek manipulálják. Ideológiájuk vegytiszta nekrofília: az emberi élet feláldozását követeli, cserébe pedig túlvilági kárpótlással kecsegtet. Franciaország egyre inkább egy spirituális romhalmazzá válik, miután teret engedett az értékek féktelen relativizmusának. Azt remélve, hogy meghunyászkodásával elkerülheti a fenyegető erőszakot, az egész ország engedelmesen térdet hajtott. Ez már teljesen nyílt titok, és csak további bátorítást jelent az afrikaiak inváziójához. Egyre gyakoribb erőfitogtatásaikkal is a térfoglalásukat demonstrálják Európa-szerte.
(Gazdag István, Antidogma.hu)
