Kövess minket 
-on és 
-en!
„Amerika megbukott, mert egy társadalomban, ahol a hasznossági princípium mindenekfelett való, a morális felelősségérzete elsorvad” – ezt írja Márai Sándor 1957. november 5-én naplójába, s hozzáteszi, a Nyugat magyar forradalommal szembeni árulását nem lehet megbocsátani, és senki nem hisz többé a Nyugatnak.
1956-57-ben nagyon sokan éreztek és gondolkoztak így. Pedig 1956 novemberében akadt olyan ország, ahol állami-kormányzati szinten határozott szándék mutatkozott a magyar szabadságharc megsegítésére, de ezt évtizedekig elfelejtették, illetve elhallgatták idehaza és külföldön is. Amikor interjút készítettünk az akkor 80. születésnapját ünneplő Habsburg Ottóval, az utolsó magyar királyfi és extrónörökös elárulta, hogy az 1956. november 4-i szovjet agresszió megindulása után mindjárt Madridba telefonált, és az ottani magyar követen keresztül katonai segítséget kért Franco államfőtől a magyar szabadságharcosoknak. Ottó szerint Franco kész lett volna segíteni, sőt „lettek volna mások is, de az amerikai kormány – főleg a szuezi ügy miatt – nem akart segíteni Magyarországnak, és ebben Nyugat-Európa Amerikát követte. Sajnos, egy nagyon rövidlátó politika miatt Magyarország héttérbe szorult, ami nem először történt meg velünk”. (Köztársaság, 1992. november 13.)
Habsburg Ottó most nem a levegőbe beszélt. A Franco-kormányzat november elején valóban konkrét lépéseket tett a katonai segítség előkészítésére. Marosy Ferenc madridi magyar királyi (!) követ – aki természetesen nem a kommunista Magyar Népköztársaságot, hanem a New Yorkban székelő Magyar Nemzeti Bizottmányt képviselte Madridban 1949 óta, amikor a spanyol kormány átadta neki az 1945-ben lefoglalt magyar királyi követség épületét – memoárjában leírja, hogy Franco még november 4-én éjjel minisztertanácsot hívott össze, amelyen elhatározták, hogy önkéntes hadsereget küldenek Magyarországra. Agustín Munoz Grandes tábornok, védelmi miniszter lemondott a posztjáról, mivel ő lett volna az expedíciós hadsereg parancsnoka. Franco elrendelte, hogy egy hadosztálynak szükséges fegyvert, lőszert és felszerelést helyezzenek készenlétbe a madridi repülőtéren. A terv szerint az önkéntes hadsereget repülőgépeken szállították volna Sopronba. „Sajnos a nagylelkű terv megvalósítására Amerika szégyenteljes magatartása és az események gyors lepergése következtében nem került sor” – írja Marosy.
A katonai expedíció lényegében három ok miatt hiúsult meg. 1956-ban Spanyolország nem rendelkezett olyan szállító repülőgépekkel, amelyek Madridtól Sopronig a távolságot üzemanyag-utánpótlás (leszállás) nélkül meg tudták volna tenni. Ezért amerikai kölcsöngépekre lett volna szükség, vagy közbeeső leszállásra. Utóbbira nem adott volna engedélyt a semleges Svájc és Ausztria, a Magyarországgal szomszédos kommunista államok pedig még kevésbé. Így a kulcs az Egyesült Államok kezében volt. A november 6-án újraválasztott amerikai elnök, Eisenhower és Dulles külügyminiszter azonban már október végén a szovjet vezetés tudomására hozta, hogy az Egyesült Államok nem fogja fegyveresen támogatni a magyarokat. Az amerikai vezetés egyetlen kelet-európai csatlós állam szabadságtörekvései kedvéért sem akart katonai konfliktust kockáztatni az akkor már egyenrangú atomnagyhatalomnak számító Szovjetunióval. Másrészt az elnökválasztási kampány és a szuezi válság sokkal fontosabb volt Eisenhowernek és embereinek, mint a magyar ügy. Ennek logikus következménye volt, hogy az amerikai vezetés nem támogatta a spanyol segítségnyújtási szándékot, ellenkezőleg. A State Department szigorúan titkos táviratot küldött az USA madridi követségének, amely szerint „az Egyesült Államok kormánya sajnálattal arra a következtetésre jutott, hogy semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül”. Továbbá az Egyesült Államok kormánya határozottan sürgette a spanyol kormányt, hogy „a lehető legóvatosabban vizsgálja meg, milyen következményei lennének a katonai intervenciónak Spanyolország és Nyugat-Európa számára”.
Az történt tehát, hogy a szavakban, propagandában szabadságpárti és szovjetellenes amerikai vezetés – amikor tettekre került volna a sor – nem támogatta a magyar szabadságharcosokat és az őket ténylegesen megsegíteni kívánó spanyolokat, sőt ez utóbbiakat kifejezetten lebeszélte a már előkészített katonai intervencióról. Pedig akár százezer spanyol önkéntes is jött volna Magyarországra. A szabadságharc leverése után Marosy követ élete egyik leghatásosabb beszédét mondta el a legnagyobb madridi színházban: „A világ csak bámul, csodál, de nem mozdul!” És ahogy egy spanyol jezsuita pap írta versében: „Kicsi hugunk, te drága! / Magadra hagytunk Tégedet. / Míg fényes nappal Rád törtek gyalázva, / S Európa szívéről letéptek rőt kezek. / Keresztútján a művelt világnak / Magadra hagytunk Tégedet.” (Tollas Tibor fordítása)
A Nyugat magára hagyta a magyar népet az iszonyú túlerőben levő szovjet megszállókkal szemben. Úgy jött el 1956 karácsonya, hogy mint Márai írja feledhetetlen, felülmúlhatatlan versében: „Ez nagyon furcsa karácsony: A magyar nép lóg most a fákon.”
(forrás: Faggyas Sándor, magyartudat.com)
|
|
|
|
|
|
.jpg)
