Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE

Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

Nagy Imre november 4-én hajnali 5.20-kor elmondott híres rádióbeszéde nem felelt meg a valóságnak. A kormány nem állt a helyén, a fegyveres ellenállásra nem a hadsereg, hanem a felkelő csoportok készültek.

A szovjet vezetés, miután tájékozódott az október 23-i magyarországi eseményekről, azonnal mozgósításba kezdett. Ennek megfelelően október 24-én hajnalban szovjet egységek – nagyjából 6000 katona, 290 harckocsi, 120 páncélozott jármű – jelentek meg Budapest utcáin.

Másnap, október 25-én újabb 3 hadosztály – mintegy 20 ezer ember – csatlakozott a fővárosban állomásozó erőkhöz. A szovjet politikai és katonai vezetés azonban nem számolt komoly fegyveres ellenállással.

Ekkor már nem volt elegendő a katonai erődemonstráció. A fővárosban már jelentősebb ellenállási gócpontok alakultak ki a VIII. és a IX. kerületben, a Baross és a Széna téren, valamint Pesterzsébeten és Csepelen is.

A szovjet kormány október 30-án reménykeltő nyilatkozatot adott ki a teljes egyenrangúságról, az állami függetlenségről és szuverenitásról, valamint kinyilvánította készségét a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának megtárgyalására. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Elnöksége szintén a magyarországi helyzet békés megoldása mellett döntött, ám másnap a szovjet vezetés az első titkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov javaslatára már a fegyveres beavatkozás mellett foglalt állást.

A katonai megoldás mellett főleg Mikoján és Szuszlov kardoskodott, végül Mamszurov altábornagyot megbízták a „Forgószél” fedőnevű hadművelet előkészítésével.

Újabb egységek – a 31. légideszant gárdahadosztály, 114. és 381. ejtőernyős-deszant ezredeinek alegységei – érkeztek a veszprémi reptérre, majd a harkovi 35. gépesített gárdahadosztályt is Magyarországra vezényelték.

A Tökölön állomásozó Különleges Hadtest, Lascsenko altábornagy vezetésével megkezdte készletei feltöltését. A Mamszurov altábornagy parancsnoksága alatt álló 38. összfegyvernemi hadsereg az ország keleti részén állomásozott.

Nagy Imre hiába tiltakozott a szovjet csapatmozgások ellen, nem történt semmi. Válaszul november 1-jén a miniszterelnök bejelentette az ország semlegességét, és kilépését a Varsói Szerződésből.

Még ugyanezen a napon újabb szovjet harckocsizó hadosztály lépte át a magyar határt, valamint a Babadzsanjan altábornagy vezette 8. gépesített hadsereg Debrecen, Szolnok, Kecskemét, Gyöngyös térségében megkezdte a hadművelet előkészítését.

Három fő csapásirányt jelöltek ki a haditervben. A Különleges Egység feladata volt Budapest elfoglalása, a 38. összfegyvernemi hadseregnek a Dunántúlt, míg a 8. gépesített hadseregnek az ország keleti felét kellett ellenőrzése alá vonnia. A hadművelet megkezdését a „Mennydörgés-444” („Grom-444”) jelszó elhangzása jelezte.

Magyar idő szerint november 4-én hajnali négy órakor megindult az offenzíva Magyarország ellen. A Kreml urai semmit sem bíztak a véletlenre, a célok egyértelműek voltak, ettől függetlenül azonban ismét rosszul mérték fel a helyzetet.

Az egyik legfőbb támaszpont, a Corvin köz

Hruscsov megkérdezte Konyev marsallt, a Varsói Szerződés csapatainak főparancsnokát, hogy mennyi ideig tartana a status quo helyreállítása Magyarországon. A válasz rövid és tömör volt: „Három nap. Nincs többre szükség.”

A szovjet csapatok körülvették a Magyar Néphadsereg laktanyáit, helyőrségeit: ahol nem adták meg magukat az első felszólításra, ott azonnali tűzcsapás volt a reakció. A legtöbb helyen nem került sor fegyveres összeütközésre, a sorállományú katonákat lefegyverzésük után szélnek eresztették.

A megszállók elfoglalták az összes repülőteret, a Budapestre és az osztrák határhoz vezető útvonalak stratégiai pontjait. Ezzel a lépéssel két legyet ütöttek egy csapásra, megfosztották a forradalmárokat az utánpótlástól, valamint megakadályozták a politikai vezetés nyugatra menekülését.

Harcászati szempontból a T-54-es tank és az AK-47-es automata puska (Kalasnyikov) első külföldi bevetetésére Budapest utcáin került sor. Másfelől a magyarországi hadműveletek rávilágítottak a szovjet hadsereg számos hiányosságára, így az altisztek döntésképtelenségére.

A városi harcok sem kedveztek a gépesített alakulatoknak: mivel a tankok csak menetoszlopban tudtak haladni, a páncélos támadás nem tudott kibontakozni. A felkelő csoportok leleményességükkel próbálták kompenzálni a szovjet technikai fölényt. A páncélosok ellen a leghatásosabb fegyvernek a „Molotov-koktél” bizonyult.

Az első szovjet páncélosok hajnali öt órakor érték el a fővárost. A legszervezettebb ellenállásba a Juta-dombnál (Pesterzsébet) ütköztek a betörő szovjet erők. Délelőtt tíz órakor két harckocsit és egy személygépkocsit kilőttek a védők.

Kőbányán szintén jelentős sikert könyvelhettek el a szabadságharcosok, miután négy harckocsiból egyet kilőttek, hármat pedig visszavonulásra kényszeríttettek. A szovjet egységek, ahogy közeledtek Budapest belső részei felé, úgy ütköztek egyre nagyobb ellenállásba. Konyev marsall nem véletlenül kért erősítést.

November 5-én a szovjetek támadást indítottak a város egyik legjelentősebb védelmi pontjának számító Corvin köz és környéke ellen. A két fő célpont a Corvin mozi és a Kilián laktanya volt. A sikeres támadáshoz elengedhetetlenül szükség volt a tüzérség hathatós támogatására.

Ennek megfelelően délután egykor 170 ágyúval és aknavetővel mértek csapást a körzetre. A hatás nem maradt el, háromkor megindult a gyalogsági támadás is. Az offenzíva váratlanul érte a Corvin köz védőit, így estére gyakorlatilag a szovjet erők kezére került majdnem az egész városrész. Egy kisebb csoportnak Steiner Lajos parancsnoksága alatt sikerült kitartani egészen november 9-ig a Dob utcában.

„Nemcsak az oroszoknak volt Sztálingrádjuk, nekünk is van Budapestünk”

A VII. kerületben (Baross tér) az ellenállás hamar összeomlott, ennek oka az volt, hogy Nickelsburg László parancsnok a közeledő harckocsioszlop láttán az ellenállás beszüntetése mellett foglalt állást.

A többi vezető nem osztotta Nickelsburg véleményét, ám miután az oroszok szétlőtték a felkelők bázisát, a szervezettség végleg szétesett. Egy-egy kisebb csapat a következő napok folyamán még jelentős veszteségeket okozott a szovjet erőknek, amellyel ugyan lassították az előrenyomulást, de megállítani nem tudták.

A IX. kerületben két nagyobb nemzetőrcsoport alakult, amelyeket álmukban ért a szovjet támadás, habár voltak információik az ellenséges csapatösszevonásokról. Hősiesen küzdöttek a technikailag is jobban felszerelt túlerővel szemben, de a bukás elkerülhetetlen volt.

Utcakép a forradalom – és a tiszavirág életű szabadság – napjaiban

Angyal István visszaemlékezéséből pontos képet kaphatunk a mindennapi állapotokról: „...Bármennyire is el voltam jómagam is szánva az utolsó percig a védekezésre, hiába írtuk ki fehér papírokra, hogy »Béke vagy halál« – látnom kellett, hogy lehetetlenné válik a harc ebben a formában. A pincékben éjszaka teknőkben aludtak a csecsemők, öregek fulladoztak a nedves, hideg fáspincékben, s azokban a házakban, ahol erősebb volt a tűzharc ... sírva könyörögtek az asszonyok, hogy adjuk meg magunkat...” November 8-ra felszámolták az összes fegyveres csoportot a kerületben.

Budán a legfontosabb védelmi pont a Széna tér körül alakult ki, illetve ide kapcsolódik Marosán György elfogása (később szabadon engedték a politikust). A szovjet harckocsik a délelőtt folyamán érkeztek a Déli pályaudvarhoz, majd előrenyomultak a tér irányába és szétverték az ellenállókat.

A Móricz Zsigmond körtéren zajlott harcokról szinte alig állnak rendelkezésre források. A szovjet támadás hírére egy 80 főből álló csoport szervezte újjá az ellenállást, hozzájuk csatlakozott a pápai rohamlöveg zászlóalj egyik egysége. November 5-én 6-7 órás harcot követően a szovjetek körbezárták a körteret, amely egyben az ellenállás beszüntetését jelentette.

Kispesten a védelem központja a helyi rendőrkapitányságon volt, de miután az épületet találat érte, összeomlott a védelem. Két nappal később Koroly T. György parancsnok még egyesítette a fegyvereseket, de a túlerő végül felmorzsolta és visszavonulásra késztette őket.

Az óbudai Schmidt-kastélynál az ellenállást egységeiktől elszakadt katonatisztek irányították. Több sikeres támadást hajtottak végre november 7-ig, de végül kapituláltak. Angyalföld esetében érdemes kiemelni Homola László parancsnok reményteli szavait, amely jól érzékelteti, hogy milyen hangulat uralkodott a felkelők körében: „Nemcsak az oroszoknak volt Sztálingrádjuk, nekünk is van Budapestünk”.

Romok a Ferenc körúton (Kép forrása: Fortepan/ Nagy Gyula)

A legtovább Csepelen és Újpesten tartottak ki a felkelők, ami főleg annak volt köszönhető, hogy a szovjet támadás első hulláma Budapest belső kerületeire koncentrálódott.

Más kerületekkel szemben óriási előnyt jelentett, hogy Csepelen nagy létszámban csatlakoztak hivatásos katonák a felkelőkhöz és önálló alakulatként vettek részt a harcokban.

A csepeliek ügyesen használtak megmaradt lövegeiket és komoly veszteségeket okoztak a szovjet erőknek, ezzel is lassítva az előrenyomulást. Újpesten a szabadságharcosok felkészültek az intervencióra, a kerület több pontján is sikerrel vették fel a harcot a támadók ellen.

A forradalmárok leleményessége nem ismert határokat, az újpestiek a közeli Csirizgyárból szerzett anyaggal kenték fel az utat, hogy akadályozzák a páncélosok mozgását. A nyomasztó túlerővel szemben azonban itt is csak idő kérdése volt, hogy meddig bírnak kitartani a védők.

A Forradalmi Katonatanácsok a harc nélküli megadás mellett döntöttek. A városokban lévő fegyveres csapatok ezt sok esetben nem tudták elfogadni és inkább a környező erdőkben vonultak vissza. Komoly fegyveres ellenállás csak néhány városban alakult ki.

Veszprémben stratégiai elhelyezkedése miatt a várnál zajlottak a legsúlyosabb harcok. Pécsen egy csoport a Mecsekbe vezető utakat vonta ellenőrzése alá, majd két napig sikeresen akadályozták a szovjetek előrejutását, de végül november 6-án kénytelenek voltak visszavonulni.

Horváth Géza vezetésével november 9-én kilőtték azt a parancsnoki kocsit, amelyben történetesen Pécs város szovjet parancsnoka (Kornyusin őrnagy) utazott, aki belehalt sérüléseibe. A folyamatos szovjet támadások hatására a csoport november 22-én átmenekült Jugoszláviába.

A keleti országrészben két nap alatt 32 magyar katonai helyőrséget foglalt el a 8. hadsereg. November 11-ig a szovjetek gyakorlatilag megtörték a fegyveres ellenállást az országban.

A harcok következtében az országban összesen 2600-2700 magyar vesztette életét, a Néphadsereg kötelékéből 285 fő, a BM-dolgozók és más fegyveres erők köréből pedig 144-en haltak meg. A kórházakban mintegy 20 ezer sebesültet ápoltak. A szovjetek közül a statisztikák szerint 669-en vesztették életüket.

      

Maradj velünk kapcsolatban:
IRATKOZZ FEL HÍRLEVELÜNKRE