Kövess minket: TELEGRAM — VK — TWITTER

Napjainkban a globalizmus legfőbb hatásaként az egész világot általános és egyre növekvő degeneráltság jellemzi, amelytől senki sem tud elmenekülni.

A globalizmus a kommunikáció felgyorsulása és a távolságok lecsökkentése a technikai haladás révén.

Megszüntetni minden határt, korlátot, különbözőséget és egyediséget, összezagyválni a korábban szétválasztott lényeket és kultúrákat hibrid, gnóm és androgün új formákba – ez a kozmopolita „világelit” forszírozta monolitikus világrend lényege. Ha az egypólusú atlantista projekt győz, ha a degeneráltság teljesen elhatalmasodik, ez minden egyedi civilizációs forma eltűnését fogja eredményezni.

A civilizációk összedőlésének tanulmányozása, az ún. kollapszológia a folyamat hét stádiumaként megkülönböztet pénzügyi, kereskedelmi, politikai, társadalmi, kulturális, pszichológiai és kognitív összeomlást. A liberális Nyugaton a 70-es évek óta szemmel látható egyfajta pszichológiai összeomlás, amely az elmebetegségek robbanásszerű elburjánzásában nyilvánul meg. Mára ez a folyamat a végső stádiumába lépett, aminek kórtüneteként az általános megítélésben eltörölték a határt a normális és az abnormális (patologikus) között egyfajta intézményesített relativizmus javára, sőt az így létrejött új értékhierarchiában az abnormálist egyenesen a normális fölé helyezik.

A történelem folyamán a szociális normát, a követendő szabályt mindig és mindenhol a többségi konszenzus határozta meg, és mindenkinek alkalmazkodnia kellett hozzá, mert a közösség érdekeit előnyben részesítették az egyén szeszélyeivel szemben. A liberalizmus előbb megdöntötte a többségi konszenzusnak ezt az egyensúlyát, az egyén és a kisebbségek elnyomásaként interpretálva azt, majd megfordította a normális meghatározását. Manapság már ott tartunk, hogy többé nincs az egyénekre és kisebbségekre kényszerített normatív szabály, minden egyénnek, minden kisebbségnek joga van emancipálódni és meghatározni a saját normáját, a többségnek pedig el kell fogadnia ezt az új játékszabályt, vagyis azt, hogy minden kisebbség a saját játékszabályait követheti. Sőt mi több, egyre inkább az válik normává, ami leginkább eltávolodik a többségi konszenzustól: a kivétel, a transzgresszív (minden határt megsértő), a deviáns. Nyilvánvaló, hogy egy egyszerre centrifugális és entropikus rendszer nem működhet a végtelenségig, és a politikai korrektség csak súlyosbítja az állapotát. Az egyenlőség, a tolerancia, a különbözőség (diverzitás) nevében és ezekkel visszaélve állami és magánlobbik szisztematikusan felértékelnek és privilegizálnak mindent, ami kisebbségi, beleértve az olyan mentális patológiákat is, mint a különböző szenvedélybetegségek, a transzszexualizmus és mindenféle identitászavar. Ily módon a mentális zavarok életválasztásokká válnak, amelyeket a normális többségnek meg kell tanulnia tisztelni, sőt a pozitív diszkrimináció által hovatovább ezekből lesz a társadalmi etalon. A homoszexualitás például, amelynek a magánszférában kellett volna maradnia, mára értékké, sőt büszkeséggé nemesült a közszférában. Mintha a nyugati társadalmak tragikus demográfiai válsága, rohamos elnőiesedése, a bevándorlással és az iszlám macsó mentalitásával szembeni defetizmusa törvényszerűen vezetett volna a férfi- és női homoszexualitás dicsőítéséhez.

Nem csoda, hogy az értékek eme nietzschei, sőt már inkább foucault-i értelemben vett átértékelése (Umwertung), eme civilizációs értékválság drámai következményeként egyre többen viselkednek abnormálisan, ez pedig azt a benyomást kelti, hogy egyre több a futóbolond. Nyilvánvalóan nem mindenki őrült meg elmekórtani értelemben, de a logikus gondolkodásra való képesség eltűnőben van, a hosszabb távú koncentrációs készség pedig hanyatlik. A figyelemhiány és a hiperaktivitás-zavar (ADHD) a társadalom egyre szélesebb rétegeit, főleg a fiatalabb korosztályokat sújtó civilizációs ártalom. Ezért beszélhetünk kognitív összeomlásról is a pszichológiai összeomlással párhuzamosan. A racionális gondolkodást maga alá temette a hedonizmus praxisa, az erős érzelmek toxikomán hajszolása, az impulzivitás, a túlérzékenység, a narcizmus, az érzelmi éretlenség és a mediatikus virtualitásba való menekülés (ez utóbbi egyik megnyilvánulási formája a fiatal korosztályok körében szinte már járványos méreteket öltő debil videójáték-mánia). A Guy Debord-féle „látványtársadalom” elhatalmasodásával teret veszít az írott és a beszélt nyelv tudása és gyakorlása egyaránt. Meredeken zuhan a nyugati emberiség intellektuális kapacitása a hatalom ezoterikus legfelsőbb szintjén is, amely már távolról sem meritokrácia, hanem sokkal inkább idiokrácia címeres kreténekből, akik a jelek szerint képtelenek felfogni, hogy a káosz általi kormányzásuk (ordo ab chao) végeredményben számukra is fatális lesz, csupán idő kérdése az egész.

A nyugati parlamentáris demokráciák azzal, hogy a többségi szavazóbázisuk nyílt vagy hallgatólagos rosszallása dacára szisztematikusan bátorítják és támogatják szinte az összes etnikai, vallási és nemi kisebbség „önmegvalósítását” az esetleges devianciáikkal együtt is, egyre törékenyebbé, kaotikusabbá, konfliktusosabbá teszik a társadalmat, vagyis saját létalapjukat és uralmi bázisukat. Lassan anarchiá­ba süllyed a társadalmi piramis minden szintje kivétel nélkül, miközben folyamatosan romlik a közbiztonság a rendszer legfőbb haszonélvezőinek és buzgó kollaboránsainak számító boomer-burzsoázia lakónegyedeiben is, nyilvánvaló összefüggésben a nyugati országokat sújtó harmadik világbeli népességcserés gyarmatosítás elapadhatatlannak látszó hullámaival. Nem is lehet másként, hiszen a nyugati elme teljes „megzakkanása” természetszerűleg kihat az értékmegőrzés és önvédelem ösztönére is, természetellenes és öngyilkos politikai választásokat eredményezve. A rendszer nemcsak hogy meg­őrült, de ráadásul büszke is az őrültségére, erénynek tartva azt. Ámokfutásában egy robbanóanyaggal megrakott vonatra hasonlít, amely eloltott lámpákkal robog a vaksötét éjszakában végzete felé.