Míg Oroszországban Mihail Gorbacsov számít az egyik legkevésbé népszerű vezetőnek, Joszif Sztálin kultusza még mindig él, sőt új erőre kapott.

„A végső politikus” – így hivatkozott Sztálinra egyik legismertebb biográfusa, Simon Sebag Montefiore. A történész szerint a 20. század egyik legnagyobb hatású személyének tartott Joszif Sztálin egyesítette magában az entellektüel és a gyilkos archetípusainak összes végletét, ezért tudta olyan komolyan befolyásolni Oroszország és a világ történelmét.

A Nyugat és a mainstream történetírás számtalanszor megemlékezett a diktátor rémtetteiről: kezdve azzal, hogy már fiatalkorában is rablással, túszejtéssel gyűjtött pénzt a bolsevikoknak, egészen odáig, hogy milliókat megnyomorító éhínségeket idézett elő, valamint hogy legalább hétszázezer embert végeztetett ki politikai motivációval – nem is beszélve a deportálásokról, illetve a csatlósállamokban sikeresen meghonosított szörnyű elnyomásról.

Oroszországban azonban nem ilyen negatív Sztálin megítélése. Sőt: egy 2019-es tanulmány szerint az oroszok 70 százaléka pozitívan tekint a diktátorra, akinek még a rendszerváltás után is számos szobrot állítottak. Volgográdban – a korábbi Sztálingrádban – külön múzeumot létesítettek a diktátor népszerűsítésére. A moszkvai metróban pedig már 2009 óta találkozhatunk a vezető képmásával.

Közben olyan, a Nyugaton nagyra tartott orosz vezetők, mint a nemrég elhunyt Mihail Gorbacsov, a legkevésbé sem mondhatók népszerűnek hazájukban.

Sztálin, a háborús hős

A máig élő, sőt újraéledő Sztálin-kultusz egyik gyökere a diktátor szerepe a második világháborúban. A második világháború végén a Vörös Hadsereg végigdúlta fél Európát, ám az oroszok számára ezek mellékes körülmények ahhoz képest, hogy a szovjet vezető szerepet játszott abban, hogy végül megbukjon Adolf Hitler nemzetiszocialista Németországa.

Andrej Kolesnyikov, a washingtoni Carnegie Endowment for International Peace agytröszt szakértője úgy fogalmaz: „a második világháborús győzelem a modern orosz identitás egyik alapja lett” – ennek tudja be azt is, hogy az orosz parlament betiltotta, hogy a szovjet háborús bűnöket fel lehessen emlegetni az országban. 2021 júliusában egy olyan rendeletet is kiadtak, amely megtiltotta, hogy az oroszok kétségeket fogalmazzanak meg azzal kapcsolatban, hogy „a Szovjetunió döntő szerepet játszott a fasizmus elleni harcban”. 2009-ben, amikor az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet együtt ítélte el „a német és az orosz háborús bűnöket”, az oroszországi küldöttség egyszerűen kiviharzott a teremből.

Azt, hogy az utóbbi időben milyen sokat tettek a második világháborús Sztálin-kultusz visszahozataláért, számok is mutatják: míg 2005-ben az oroszok 40 százaléka gondolta, hogy Sztálin tisztogatásai rosszat tettek a Vörös Hadseregnek, 2021-ben ez a szám mindössze 17 százalék volt. Tehát az oroszokban nemhogy megmaradt, még nőtt is a hajlam, hogy Sztálin háborús győzelme miatt gyakorlatilag minden mást elnézzenek neki.

Lemosni a vért

„Okkal nyomták el őket” – többek között így reagáltak a megkérdezettek a Levada felmérésében, amikor azt firtatták a kutatók, hogy mi a véleményük a Memorial nevű szervezetnek a sztálini diktatúra áldozatairól szóló megemlékezéseiről. Ezt a szervezetet azóta betiltották. A Memorial emléktábláit nem sokkal később elárasztották a Győzelem napját – azaz a második világháború végét – ünneplő matricák, eltakarva azok neveit, akik a sztálini rezsim áldozatai lettek.

A szovjet, különösen a sztálini kor borzalmainak emléket állító szervezet hosszú ideje útban volt: 2008-ban razziáztak szentpétervári irodájukban a hatóságok, és húsz év kutatómunkáját kobozták el. A kommunista diktatúra rémtetteit feltáró, azokról oktatási anyagokat készítőket többször is terrorizmussal, valamint szélsőséges nézetek terjesztésével vádolták meg. Végül 2022 áprilisában oszlatták fel, a hárommillió áldozatot listázó adatbázisuk viszont a mai napig elérhető és kereshető.

A fentieket érdemes párhuzamba állítani a sztálinizmusról szóló hivatalos narratívákkal, amelyek egyre népszerűbbek Oroszországban. Ezek közé tartozik a katyni mészárlás is, amikor a Vörös Hadsereg katonái több ezer lengyel tisztet végeztek ki 1943-ban. Nemrég az orosz állami hírügynökség maratoni, 1600 szavas sajtóközleményében cáfolta a történelmi tényt olyan állításokkal, mint hogy „az úgynevezett Katyn-ügy propagandacélú népszerűsítését maga Adolf Hitler hagyta jóvá”.

Ugyancsak az állami hírügynökség adta ki azt a hajmeresztő nyilatkozatot is, amelyben a gulágot úgy nevezték: „jegy a jobb élethez”. Ez a lépés azért is érdekes, mert a korabeli vezetésnek nem volt mersze reklámozni a szibériai kényszermunkatáborokat, hanem szívesebben hallgatott a létezésükről.

Sztálin mosdatása az orosz iskolákban is folyik, legalább egy generáció óta. A 2000-es években kezdek el propagálni egy olyan történelemszemléletet, amely a diktátort „kegyetlen, de sikeres vezetőnek mutatja be, aki mindig racionálisan cselekedett” – annak ellenére, hogy számtalan történelmi forrás bizonyítja például a Sztálinon eluralkodó paranoiát, aminek önmagában is temérdek halálos áldozata volt. Ugyanez a szemlélet a sztálini terrort „a fejlődés eszközeként” mutatja be.