Churchill mindenhonnan kicenzúráztatta, hogy a saját mérgesgázuk robbant rá az angol-amerikai csapatokra

Kövess minket -on és -en!

1943. december 2-a estéjén német repülők ereszkedtek a dél-olaszországi Bari – akkor már a szövetségesek kezén lévő – kikötője fölé és több tonna bombát szórtak rá.

A stratégiailag kiemelten fontos tengerparti helyszínen 28 hajó süllyedt el vagy rongálódott meg, valamint több mint ezer amerikai és brit katona, továbbá több száz helyi civil halt meg. A meglepő légitámadás során súlyos találatot kapott a John Harvey nevű, Liberty osztályú, 135 méter hosszúságú teherhajó is, amelynek rakterében titkos szállítmány volt: 2000 darab, egyenként kb. 30 kilogrammos, mustárgázzal töltött bomba, amelyet arra az esetre tartogattak, ha biológiai fegyverek nélkül nem tudják legyűrni a Nagynémet Birodalmat.

A sajtó által "kis Pearl Harbornak" nevezett, igen jól kivitelezett (a németek mindössze egyetlen repülőt veszítettek) légitámadás jóval pusztítóbbnak bizonyult, mint azt bárki várta volna. Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok és Winston Churchill brit miniszterelnök ugyanis arra törekedett, hogy eltitkolják a világ elől, mi is robbant fel valójában 1943. december 2-a estéjén.

Jelentések

Attól tartottak, hogy a szövetségesek mérgezőgáz-szállítmányával kapcsolatos gyilkos tervekre rádöbbenve a sarokba szorított Németország vegyi háborút indít. Adolf Hitler azonban tanult az első világháborús tapasztalataiból, és nem tett ilyet.

A hajó süllyedése folytán mérgező gáz került a levegőbe Bari fölött, valamint a kikötő vizét is ellepte a vegyi anyag, amely időközben összekeveredett a megrongálódott hajókból szivárgó üzemanyaggal is. Mivel hadititokká minősítették a John Harvey rakterében lévő szállítmányt (az ott szolgáló tengerészek többsége pedig meghalt a támadás során), senki sem riasztotta a megfelelő egészségügyi személyzetet. Az információhiány miatt pedig a sebesültek nem kaphatták meg a helyes kezelést.

Az első éjjelen több száz, a tenger hideg vizéből kihúzott tengerészről és katonáról vélték úgy az orvosok tévesen, hogy túl vannak a nehezén, és csupán sokkot kaptak az ijedtség miatt. Morfiumot adtak nekik, meleg takarókba bugyolálták őket, miközben ők 12 vagy akár 24 órát is eltöltöttek abban az egyenruhában, amelyet átitatott az olajos, mustárgázzal vegyített tengervíz. Míg a szakemberek a súlyos sebesülteket látták el, a könnyebb sérülést szenvedők teste folyamatosan szívta magába a veszélyes anyagokat.

Hajnalra a túlélők bőre rákvörös és gyulladt lett, valamint hatalmas hólyagok keletkeztek rajtuk. 24 órán belül már a szemeik is bedagadtak. A katonai kórház orvosai valamilyen kémiai irritáló anyag jelenlétére gyanakodtak, ám a betegek egyáltalán nem a tipikus tüneteket mutatták és nem reagáltak az ilyenkor szokásos kezelésekre sem.

A személyzet nyugtalansága akkor mélyült el igazán, amikor a parancsnokságtól egy olyan értesítés érkezett, amely szerint a több száz, "égett bőrű", szokatlan tünetekkel rendelkező katona a titkosított jellegű "még nem diagnosztizált bőrgyulladás" címkét kapta meg.

Néhány órával később, mindenfajta előjel nélkül a viszonylag jó állapotban lévő páciensek sorra kezdtek elhalálozni. Ezen hirtelenjében végbemenő, titokzatos halálesetek előtt értetlenül álltak az orvosok. Olyan pletyka kezdett terjedni, hogy a németek ismeretlen eredetű mérges gázt használtak a bombázás során.

A napi halálos áldozatok számának drasztikus emelkedése miatt a Bariban székelő brit tisztek segítséget kértek a szövetségesek ekkor még Algírban székelő főhadiszállásától. Onnan a fiatal, ám a vegyi fegyverkezésben már komoly tapasztalatokat szerzett Stewart Francis Alexander alezredest küldték a helyszínre.

Alexander viszonylag gyorsan diagnosztizálta a mustárgáz-fertőzés jeleit, és bár a brit kikötői hatóságok nem osztották az aggodalmát, ő kitartóan folytatta a nyomozását, hogy azonosítsa, honnan is eredt ez az anyag, amely ennyi embert mérgezett meg.

Hírek

Az orvosi feljegyzéseket böngészve hamarosan rájött, hogy a megsemmisült teherhajók környékéről húzták ki a legtöbb – későbbi – áldozatot, majd a mérgezés epicentrumaként a John Harvey-t jelölte meg. A búvárok pedig találtak is számos repeszdarabot, amely az egykoron mustárgázt hordozó bombákból származott.

Az alezredes végül december 11-én tájékoztatta a főparancsnokságot a megállapításairól. Mint megfogalmazta, a támadást órákkal később követő nagy halálozási számok egyrészt a szövetségesek mustárgáza, valamint az a szerencsétlen tény okozta, hogy a tengerből kimenekített, ruháikat nem kicserélő emberek hosszú ideig voltak kitéve a gáz és az olaj mérgező oldatának.

A főparancsnokság válasza volt az igazán csak mellbevágó. Míg Eisenhower elfogadta az őket kompromittáló diagnózist, Churchill nem volt hajlandó elismerni, hogy tudomásuk volt mustárgáz jelenlétéről Bariban.

Mivel az események minden szempontból roppant kínosak voltak, a szövetségesek megállapodtak abban, hogy szigorú cenzúrát vezetnek be a vegyi katasztrófát illetően: a mustárgáz említését minden hivatalos nyilvántartásból törölték, még Alexander diagnózisa sem maradhatott az orvosi feljegyzések között.

Kövess minket -on és -en!

Sokasodnak a viharfelhők az amerikai gazdaság fölött. Az utóbbi időben már többször is foglalkoztam a témával, amely azonban globális fontossága miatt egyáltalán nem lerágott csont.

Börtönbüntetésre ítéltek egy 48 éves magyar férfit, miután beismerte, hogy „szélsőséges jobboldali zenéket és anyagokat” birtokolt, illetve terjesztett az Egyesült Királyságban és Európa több országában.

A híres német orvos, Josef Mengele, svájci történészek szerint a második világháború után többször is az országban tartózkodhatott. Az akták ezt segíthetnek feltárni.

Még sokan emlékszünk egy régi novemberi estére, melyen a telefondrót elhozta a hírt: a bajorországi Hitler-puccs leveretett.

A politikai korrektség és a „társadalmi béke” megőrzésének hamis mítosza oltárán áldozták fel a brit munkásosztálybeli lányokat, miközben kínzóik, a pakisztáni hátterű bandák tagjai nyíltan hirdették rasszista indítékaikat.

JFK meggyilkolása közvetlen hatással volt az amerikai cionista lobbira, az USA közel-keleti politikájára és Izrael militarizálódására egyaránt.

A spanyol rendőrség és az Europol közös akcióban csapott le a Bázis nevű, „terrorszervezetként” emlegetett nemzetiszocialista aktivistacsoport feltételezett tagjaira, három embert letartóztattak – írja közleményében az Europol.

Miközben a Wehrmacht katonái a rommá lőtt Berlin utcáin elszánt és hősies küzdelmet folytattak a Vörös Hadsereggel, 8,5 méterrel a Birodalmi Kancellária kertje alatt, egy türelmes asszony álmai a beteljesülés előtt álltak.

Számos olyan kommunista szörnyeteg volt, akik emberek kínzásáért és haláláért feleltek, ezért nem meglepő módon az ő halálukat is rengetegen kívánták. A leginkább gyűlöltebb személy a Szovjetunió kegyetlen diktátora, Sztálin volt, aki egészen rejtélyes körülmények között hunyt el.

Rádióból hallgattuk a tárgyalást Salzburgban. Élénk figyelemmel kísértük a készülék minden budapesti adását ebben az időben.

Egy svájci egyetem kiállítást szentelt az egykori olasz diktátor, Benito Mussolini díszdoktori elismerésének, reflektorfénybe állítva a múlt század harmincas éveiben a fasiszta kormány és a svájci társadalom között szövődött kapcsolatokat.

Egy aktív életmód- és önvédelmihálózat az edzés és testvériség szellemében ismerteti meg az amerikai tinédzsereket a nemzetiszocialista, fajvédő ideológiával. 

Amikor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége az 1953. március 27-i rendeletével Sztálin halálát követően hivatalossá tette a Berija által előterjesztett amnesztiát, még senki sem sejtette, hogy ez a kegyelem majd másfél millió embert érint.

A sörpuccs utáni bírósági eljárás akár véget is vethetett volna Adolf Hitler és az NSDAP politikai karrierjének, ám még a per bírája is szimpatizált Németország későbbi vezérének és kancellárjának nézeteivel.

Bár a kommunisták rémtettei közül a Magyar GULAG, azaz a recski haláltábor története viszonylag jól feltárt, ennek ellenére vannak olyan történések, amelyek bár Recskhez kötődnek, mégis alig, vagy egyáltalán nem ismertek.

Felső-Ausztriában, a Steyr folyó közelében ért bennünket 1945. május 9-e. Másnap vagy harmincan buszra szálltunk azzal, hogy Budapestig meg sem állunk.

A dunántúli hadműveletekben vettünk részt 1944 őszén és telén. Székesfehérvár eleste után – december 26-án – a balról Pusztavám, jobbról Csákvár–Környe irányába előre törő szovjet csapatok bekerítettek bennünket.

Igen ritka az olyan – különösen modern kori – történelmi személyiség, akit hazájában szinte osztatlan elismerés övez.

1924-ben a magyar törvényhozás minden év május utolsó vasárnapját a hősök napjává nyilvánította, és egészen 1944-ig ezen a napon hivatalos ünnepségeket tartottak a magyar háborús hősök tiszteletére.

Míg egyik oldalról a csatát – méltánytalan módon – még említésre sem méltatják, másik oldalról sokszor túlmisztifikálják azt, és a magyarság életének legjelentősebb ütközeteként tartják számon.

Negyvenezren voltak. Legyilkolták, lemészárolták őket. Azért, mert magyarok voltak. A rendszerváltásig elhallgatták az egész történetet. Itthon és Jugoszláviában is. Azóta sem sokat beszélünk róla.

A világháborúban, 1915 szeptemberében vonultam be, mint hadnagy és századparancsnok, a bécsújhelyi akadémia elvégzése után.

Arra még nem volt példa a történelemben, hogy egy népet a saját vezetői akartak volna kiirtani vagy (Bertold Brechttől ihletetten) „lecserélni”. Nyugat-Európában most éppen ez történik.

A nemzetiszocialista Németországgal való jó viszony mellett, a fegyveres semlegesség fenntartása érdekében Magyarország 1940-ben a Londonnal jó viszonyt ápoló Jugoszláviához kezdett közeledni.

1944. november harmadikán egy szovjet páncélos jelent meg Budapest határában, ezzel pedig kezdetét vette Budapest százkét napon át tartó ostroma.

Az, hogy az emigrációban minden a nemzeti irányt képviselő férfi ellen a legaljasabb hajsza folyik, lassan már természetes lesz még azok számára is, akiken a rágalom ostora csattog.

Másképp alakulhatott volna a második világháború és vele együtt a világtörténelem, ha Adolf Hitler tervei szerint megszállják németek a Wight-szigetet – írja We March Against England: Operation Sea Lion, 1940-41 című könyvében Robert Forczyk hadtörténész.