Kövess minket 
-on és 
-en!
Lehet, hogy olyanok voltak, mint mi. Mármint abban az értelemben, hogy ki jobb, ki rosszabb módú volt, eltérő családi háttérrel, különböző élethelyzetben lehettek, ahonnét a történelem kiragadta őket.
Megvolt a maguk bánata, a maguk öröme, kit életének boldogabb szakaszából, akár házasságkötés után vagy gyermek születését követő pillanatban, lehet, hogy másokat egy magánéleti válság, ne adj’ Isten családi tragédia vagy szerelmi bánat után emelt ki e kegyetlen, láthatatlan kéz, mit sorsnak hívunk. Igen, olyanok voltak, mint mi, vágyakkal, álmokkal, célokkal, tervekkel. Magyarok voltak. 78 éve történt a doni katasztrófa.
A képek 2019 januárjában készültek, mikor Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek többedmagával a Don-kanyarba látogatott. A görögkatolikus érsek, a református polgármester és kísérőik együtt imádkoztak a sokat szenvedett magyar katonákért, illetve az akkor velük harcban álló ellenfeleik lelki üdvéért. A nap megható lelki élménye volt a sok ezer magyar honvéd földi maradványait őrző rudkinói központi temetőben sűrű hóesésben végzett panachida (halottak lelki üdvéért végzett szertartás)
A hősökre mindig emlékeznünk kell, bármilyen körülmények között. Elemi kötelességünk, és egyszerűen nincs jogunk ahhoz, hogy több mint hét évtized távlatából, ismervén már a történelmi események kikristályosodott voltát, a puha fotelből ítéletet mondjuk felettük, hogy “ezt így vagy úgy kellett volna”.
A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett.
|
|
|
|
|
|
Ám az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése így hangzik:
Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.
És az örök kérdés: hősök vagy áldozatok? A mi háborúnk volt-e vagy sem? Azt nem tagadhatjuk, a történelem iszonyú kényszerpályára állította a magyar politikai vezetést, mint ahogyan a Hunyadiak kora óta – sajnos ki kell mondanunk – kényszerpályán mozgunk, mióta elveszítettük nagy-, de legalábbis középhatalmi státuszunkat. E tényt nem kerülhetjük meg akkor sem, mikor a doni áttöréshez és tragédiához vezető okokat elemezzük. Ám az szintén kétségbevonhatatlan, hogy a világtörténelem legsátánibb hatalmának, a bolsevista Szovjetuniónak megalakulása óta célja volt Európa bolsevizálásra, így ebből a harcból akár így, akár esetleg másképpen, de nem tudtunk volna kimaradni.
Ezért igen, akár tetszik ez bizonyos köröknek, akár nem, bármilyen visítozást is vált ki az “érzékenyekből”, a magyar katona ott és akkor a keresztény európai civilizációt s benne hazáját védte fegyverrel, mégpedig vitézül és bátran. Dacolva a túlerővel és minden egyéb borzalmas körülménnyel, mint a fentebbi levél írja, hű maradt katonai hírnevéhez.
Egyet tehetünk, fejet hajtunk, elcsendesedünk. Majd felidézzük magunkban, amennyire csak lehetséges, vajon mit élhettek át eleink a jeges pokolban. Ehhez lelki értelemben hozzásegít minket, ha elolvassuk Vitéz Bányai József levelét, aki később a Don-kanyarban halt hősi halált.
Drága Anyukám!
Nagyon várt válaszlapotokat ma kaptam meg kezeimhez. Nagy sokára jött. Ne várjatok most már tőlem levelet és ti se küldjetek...
|
|
|
|
|
|
Az orosz itt valami nagyra készül, mi meg a végsőkig kitartunk. Erre esküdtünk meg. Küldtem haza november 14-én 105 pengőt, abból Ágikának vegyetek keszkenőt. Remélem, hogy Pista öcsém derekasan átveszi a helyemet a családban, neki a zsebórámat hagyom örökül. Neked Anyukám, csak az örökké élő szeretetemet és az utolsó mosolyomat tudom adni. Nagyon szeretlek!
Istentelen hideg van. Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg. Kérlek, hogy ne haragudj rám!
Kezedet csókolja:
Hű fiad: Jóska
Soha nem feledjük a hősöket, az örök világosság fényeskedjék nekik! Mindig gondoljunk arra a jelszóra, mit ők is szívükbe véstek: a hazáért mindhalálig!
Fotók: magyarkurir.hu
