Kövess minket 
-on és 
-en!
A napokban történt véres események csak azokat döbbentették meg, akik nem ismerik a történelmet, és akik elég hiszékenyek voltak ahhoz, hogy bedőljenek a mindent elárasztó, hazug baloldali propagandának.
Évtizedek óta sulykolják szerte a világon azt a primitív mantrát, amiről nekem mindig Orwell Állatfarm c. regényének elhíresült „Négy láb jó, két láb rossz” jelszava jut az eszembe: „Baloldal jó, jobboldal rossz”. A baloldaliak mind csupa aranyos, kedves, jóságos emberek, akik vattacukrot osztogatnak a gyermekeknek, kiállnak az elnyomottak jogaiért, és szinte sugárzik belőlük a szeretet. Ők a humanisták, a demokraták, a szólásszabadság élharcosai. Ezzel szemben a jobboldaliak agresszív, vérszomjas fenevadak, akiktől félni kell. Nem csak lehet, hanem kell. Mert ők bántják a kisebbségeket, a homoszexuálisokat, meg úgy általában mindenkit. Mert nincs bennük szeretet és elfogadás.
És most kamerák felvételein láthattuk, ahogy ezek a szeretettől, elfogadástól és humanizmustól sugárzó baloldaliak gyáva férgek módjára, falkába verődve, eszelős fenevadakként rontanak rá fényes nappal járókelőkre, és félholtra verik őket. Aki ezen meglepődik, egyedül a saját tájékozatlanságát okolhatja. Főleg, ha egy magyar emberről van szó, akinek a saját hazája történelme bővelkedik a baloldaliak, a kommunisták által elkövetett rémtettekben. Ezek persze lassan a feledés homályába vesznek, hiszen nem „trendi” erről beszélni. Legyünk kicsik, bocsássunk meg, és különben is, nem kell mindig ezen „rugózni” – visítja a szélsőbaloldali sajtó, majd kiadja a jelszót, hogy „nem szabad felejteni, nem szabad megbocsátani”. Ez a duplagondol módszer, mely szerint az egyik népirtást sosem szabad elfelejteni, míg a másikat kötelező elfelejteni, megtette hatását. Az emberek lassan elfelejtik, hogy kik is azok a kommunisták, akiknek a történészek becslései szerint is százmillió (!!!) halálos áldozat szárad a lelkén világszerte. Mára eljutottunk oda, hogy szabadon, sőt, büszkén lobogtathatják gyalázatos vörös rongyaikat, igaz, hogy önkényuralmi jelkép, de kit érdekel? Nekik szabad. Hogy ez sérti a magyarok, a kommunizmus áldozatai, s azok leszármazottai érzékenységét, sőt, a hatályos törvényeket is? Kit érdekel? Nekik ezt is szabad. A szélsőbaloldali hírportálokon évek óta büntetlenül folyik az uszítás, a lázítás, és mindennek meggyalázása, ami magyar, ami vallás, ami hagyomány. Ismétlem, büntetlenül. Hát létezik olyan végtelenül naiv ember, aki csodálkozik, hogy vérszemet kaptak, és eljutottak oda, hogy ők bármit megtehetnek?
Most szintet léptek. Úgy gondolták, nekik ezt is szabad. Félholtra verni emberek az utcán. És nem halljuk az elhatárolódást. Akik évek óta a „melegek” jogainak állítólagos csorbítása miatt sivalkodnak, most hallgatnak. Holott itt nem jogokat tiportak, hanem földön fekvő, védtelen embereket. Férfiakat és nőket. Nyolcan, felfegyverkezve. Képzeljük el, mi lenne, ha történetesen egy „melegjogi aktivistával” történik mindez! Szem nem maradna szárazon, lángolna az internet, a különféle fórumokon másról nem is lehetne olvasni, a nyugati államok nagykövetei a hazai balliberális politikusokkal karöltve, tiltakozva vonulnának fel.
De most nem tiltakoznak. Most hallgatnak. És jó is, hogy hallgatnak, mert közvetett módon őket is felelősség terheli azért, hogy eljuthattunk ide, hogy ez a rothadó tályog megjelenhetett az ország testén. Vagy, hogy egy másik, a napokban történt esetet említsek: eljuthattunk oda, hogy egy pedofil pedagógiai asszisztens büszkén dicsekedhet tetteivel az interneten, mert őt támogatják a jogvédők. Hová jutott ez az ország?
Ez egy vörös vonal. Ha a magyar kormány, a hatóságok nem göngyölítik fel a szálakat, a kapcsolatrendszereiket, hogy kik hívták őket ide, kik segítették őket, és nem csapnak le végre-valahára ugyanolyan szigorral az uszítókra – különös tekintettel a magyargyűlöletet hivatásként űző internetes portálokra és csoportokra –, mint a tényleges elkövetőkre, annak társadalmi szinten beláthatatlan következményei lehetnek.
|
|
|
|
|
|
