Kövess minket 
-on és 
-en!
A hétvégén zajlott le az idei Becsület Napja. Másképpen történt, mint amit a korábbi években megszokhattunk.
Ugyanis - ami számomra a legfontosabb -, az elmúlt évek tendenciáit háttérbe szorítva nem több, hanem egyetlenegy, központi rendezvény volt a fővárosban, s ez mindenképpen örvendetes. A rendezvény sikerességét beárnyékolni igyekvő rémhírterjesztés és suttogó propaganda ez évben is megpróbálta rányomni bélyegét az ünnepre. A szervezők biztonsági okokból a helyszínt az utolsó pillanatban hozhatták csak nyilvánosságra, így közel sem volt ideálisnak nevezhető a légkör, amelyben elérkeztünk 2014. február 8-áig. Mindezek tükrében kell tehát értékelnünk, és tiszta lelkiismerettel azt mondhatjuk; célunkat elértük.
Akik tavaly ott voltak október 23-án a Corvin közben, talán emlékezhetnek rá, úgy fejeztem be beszédemet; fogjuk még büszkén felhúzni a Budai Várban az Árpád-sávos lobogót! Nos, természetesen, pontosabban szólva sajnos oly' módon, ahogy akkor értettem, ez a zászlófelvonás még nem érkezett el, miszerint hungaristák kezébe kerül a hatalom Magyarországon, de tény amit tény, 15 év után újra a Várban került megtartásra a Becsület Napja. Erre igenis lehetünk büszkék, hiszen mégiscsak ott lobogtak az Árpád-sávos zászlók Kapisztrán Szent János szobra előtt. Lényegében minden hazafias szervezet ott volt, jóleső érzés volt látni egymás mellett a Pax Hungarica Mozgalom és a Magyar Nemzeti Arcvonal zászlóit. Béres Viktor 17 szervezet nevében mondta el a közös megemlékező beszédet. De köszönöm azt is, hogy hallhattam Retkes Tamás történelmi áttekintését, illetve Ferenc atya gondolatait. Mindezen túl egyrészt sajnálom, hogy német veterán bajtársunk nem lehetett itt, de megtiszteltetés volt számomra, hogy én tolmácsolhattam üzenetét a megemlékezők felé. Ezúton is jobbulást kívánok neki.
Az objektivitás rákényszerít, hogy egy fél gondolatot lejegyezzek azokról is, akik úgy gondolták, más nemzetek véráldozata nem tényező, s mindenképpen szükségét érezték annak, hogy megpróbáljanak megzavarni egy kegyeleti szertartást - sikertelenül. Személy szerint engem nem háborítottak fel, de még csak szánni sem tudom őket. A számháborúba pedig felesleges belemenni, hiszen számomra, számunkra egyáltalán nem ez volt a lényeg, hanem, hogy őseink szelleméhez minél közelebb tudjunk kerülni és idealista, lelki elmélyüléssel fejet tudjunk hajtani áldozatuk előtt. Nyilvánvaló, számukra ez az érzés ismeretlen. Nekem sohasem fordulna meg a fejemben, hogy kimenjek tüntetni egy megemlékezés ellen. Teljesen mindegy, milyen jellegű az. Mindenkinek joga van tisztességesen megemlékezni saját halottairól és hőseiről. Nekik is. Felőlem tegyék. De ideológiáktól függetlenül, mindenfajta erkölcsi mércével mérve gyomorforgató, ha valakik ezt a jogot bárkitől is el akarják vitatni. Az pedig számomra igencsak nagy rejtély, hogy mégis mit értékelnek sikerként? 15 év után újra a legméltóbb és legemblematikusabb helyszínen volt a megemlékezés. A rendőrség szerint mi legkevesebb ezren, ők pedig maximum 100-an voltak. Megfordultam a Clark Ádám tér és a Kapisztrán tér között oda-vissza több alkalommal is a megemlékezés előtti bombariadó okozta felfordulás végett, de legnagyobb bánatomra egyet sem láttam, és alighanem több százan voltak még így ezzel. A kegyeleti szertartás rendben és fegyelmezetten, méltósegteljes keretek között zajlott le.
A megemlékezés végeztével, akik úgy gondolták, szeretnék tovább folytatni a megemlékezést a kitörés hőseiről, több lehetőség közül is választhattak. Én idén úgy döntöttem, a teljesítménytúra helyett idén a kegyeleti emléktúrát preferálom. Az elmúlt években több alkalommal is részt vettem a Börzsöny Akciócsoport által szervezett túrán, és nem lehetett kifogásolnivalóm, mint ahogyan idén is több PHM-es bajtársunk indult el a 60 km-es teljesítménytúrán. Ám én idén arra az elhatározásra jutotottam néhány tagunkkal egyetemben, hogy a túrvazetők által elénk tárt történelmi áttekintések által méginkább bele tudjuk éni magunkat a katonák sorsába. Nem kellett csalódnom, Kalóz bajtársunk mint minden évben, idén is szívvel-lélekkel odatette magát és igazán hangulatossá, történelmivé varázsolta az utat. S itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem tiszteletem felé, mert lényegében ő volt az, aki a 2000-es évek elején útjára indította ezt a hagyományt. Azóta is minden évben végigjárja társaival az útvonalat, nem zavarja, ha esetleg mások is szerveznek túrát (talán pont az ő hatására), ha egyesek megpróbálják magukénak tudni az eseményt, vagy ha nem az általa szervezett túrán jelennek meg a legnagyobb létszámban, hiszen nem ez a lényeg. Hanem a tiszta és őszinte főhajtás, és én ezt itt tapasztaltam meg a leginkább, ezúton is köszönet neki.
1945. február 11., a Becsület Napja üzenete valójában jóval több, mint egy dicső hadtörténelmi esemény értékelése. Mutatja ezt az a tény, hogy napjainkban is mindenkit állásfoglalásra kényszerít. Persze kényelmes és könnyű „nácizni" a résztvevőket, és ezzel el is van intézve, miért szeretnék megakadályozni minden évben a megemlékezést. De ha a felszínt megkapargatjuk, rögtön felcsillan szemünk előtt az igazság, miről is van szó. Két szemlélet, két emberi orientáció feszül egymásnak és tökéletesen kiviláglik azok szeme előtt, akik tudnak olvasni a sorok között. Mert sokak szerint értelmetlen volt az egész. Felesleges halálba rohanásnak tekintik. A fizikai világ síkjából szemlélve, úgymond „alulról" nézve valóban az volt. De ahogyan a csúszómászó sem érti meg soha a sas világát, mitsem tud annak magaslatairól, úgy ezek az emberek sem fogják megérteni a lélek szavát. Mert a lélek szemével nézve a hősi életáldozat az egyik legnagyobb érték. Mert ahogy Krisztus Urunk mondotta; „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért."
Kitartás.net
|
|
|
|
|
|
